- Csodálatos érzés volt, hogy a barátnőm egyik tanúja lehettem az esküvőjén! Olyan rendkívüli nő, és annyira megérdemelte ezt a szerelmet – lelkendezett egy réges-régi ismerősöm, és már kotorászott is a táskájában a fotókért. – Nézd – mondta – mindenkinek fehérbe kellett öltöznie, ilyet még sohasem láttam! És látod a menyasszonyt meg a vőlegényt? Látod, hogy ragyognak?
- Igen, tényleg – mosolyogtam én is, ahogy a kezembe vettem az egyik képet, de aztán elakadt a szavam. A férfit nem, de a nőt biztosan ismerem – gondoltam – honnan? Talán színésznő, vagy énekes, vagy más híresség? Nem! Hanem … el sem akartam hinni, úgyhogy gyorsan megkérdeztem:
- Hogy hívják a barátnődet?
- Évi. Horváth Évi.
- Akkor ő az. Ismerem.
- Tényleg? Honnan?
- Körülbelül másfél évvel ezelőtt találkoztunk először. Akkor egyéni konzultációra jött – meséltem még mindig a fotóban gyönyörködve -, aztán pedig részt vett néhány meditációs esten. Annyira örülök, hogy végre szerelmesnek látom! Ezek szerint elvégezte azt a belső munkát, amibe belekezdett.
- Igen, sokat változott az utóbbi időben! De te most komolyan beszélsz? A barátnőm a te ügyfeled, és én nem is tudok róla? Azonnal kifaggatom, ha újra találkozunk!
Nem csak ő faggatta ki Évit, hanem hazaérve én is megkerestem a címét, és gyorsan megírtam neki, mennyire örülök a boldogságának. Évi „postafordultával” válaszolt is, és felhatalmazott, hogy (a nevét megváltoztatva) a levelét veled is megosszam. Íme:
Kedves Kriszta!
Köszönöm szépen a jókívánságokat, tényleg nagyon boldog vagyok! Tudod mi ebben még a számodra is érdekes dolog? Ezt el kell mesélnem.
Amikor hozzád jártam a nagyszerű, közös meditációkra, és nagyon lent voltam lelkileg, akkor egyszer azt láttam, hogy egy fehér hajón vagyok fehérben, - sőt, mindenki más is fehérben -, a kislányom is ott volt, egy gyönyörű nyugodt vízen siklott a hajó és ünnepeltünk - mindenki boldog volt, csupa öröm és nevetés, majd felrepültünk a kislányommal. Annyira tiszta és meghatározó látomás volt! Aztán picit el is felejtettem.
Akkor még nem gondoltam, hogy mekkorát változik az életem, hogy megtalálom azt a férfit, aki boldoggá tesz. Nemrég jöttem rá, az esküvőm előtt, hogy tulajdonképpen ez a látomásom valósul meg, anélkül, hogy tudatosan irányítottam volna. Teljesen misztikus! Csodálatos esküvőnk volt fehérben a hajón, boldog emberekkel, akiknek reményt adtunk, hogy létezik a csoda: a szerelem...
És arra is emlékszem, amikor az első találkozásunkkor azt mondtad, hogy engedjem a nőiességemet uralkodni: ne legyek annyira kemény, irányító üzletasszony. Most hagyom, hogy az én drága Tündéremberem megélhesse azt, hogy férfi, én pedig elengedtem sok-sok mindent, imádok nő lenni.
Közben újra elhelyezkedtem, munkám is van, olyan, amit szívesen végzek. Úgy tűnik, minden a helyére kerül.
Nagyon hálás vagyok, hogy akkoriban segítettél nekem, hogy oda járhattam hozzád megnyugodni, töltődni.
Szeretettel puszillak
Évi
Azért is örültem annyira e „véletlen” találkozásnak a fotókon Évivel, mert egyébként hónapok óta nem tudtam róla semmit. Amikor a legutóbbi Lélekmelengető Esten is elbüszkélkedtem ezzel a történettel, valaki meg is kérdezte:
- Tényleg, Kriszta, mitől függ az, hogy valaki meddig jár hozzád? Miért van az, hogy mi itt már kezdünk közösséggé formálódni, mások pedig csak egyszer jönnek el – annak ellenére, hogy remekül érzik magukat?
Akkor csak röviden válaszoltam, ám aztán tovább gondolkodtam a kérdésen, és négy (nyilván rendkívül leegyszerűsített) kategóriát alkottam.
- A céltudatosak
Ők pontosan tudják, mit akarnak, amikor először megjelennek nálam. Legyen az egyéni konzultáció, meditációs est, vagy lélekmelengető est, addig jönnek, amíg a célt el nem érik. Mivel céltudatosak, minden szükségest megtesznek, így elég hamar megérkeznek a célba, és onnantól kezdve nem hallok felőlük. (Aminek részben örülök, mert sejtem, ez azt jelenti, minden rendben velük.)
- Az elkötelezettek
Ők azok, akik egy vagy két találkozás után mélyen elköteleződnek önmaguk fejlődése mellett, és egy-egy belső réteg meggyógyítása után szívesen haladnak egyre mélyebbre. Gyakran az emberek mellett is elköteleződnek, akikkel egy-egy ilyen alkalommal összetalálkoznak, így szívesen eljönnek újra és újra. Ezért az ő finom átalakulásukat nyomon követhetem, és együtt örülhetek velük.
- A fontolva haladók
Ők azok, akik úgy érzik, nem sietnek sehova, és egy-egy ilyen találkozás hosszú hetekre vagy hónapokra elegendő belső munkát ad nekik. Nem érzik szükségét, hogy újra részt vegyenek valamin, mert épp eléggé el vannak foglalva azzal, ami a korábbi találkozás mentén indult el bennük. Ők néha felbukkannak újra, ilyenkor egyeztetjük, mi minden történt a legutóbbi találkozásunk óta, aztán jó ideig megint nem tudunk egymásról semmit.
- A továbbállók
Ők azok, akiknek nem arra van szükségük, ami azokban a csoportokban vagy egyéni konzultációkon zajlik, amelyeket én hívok életre. Másfajta energiára, másfajta megközelítésre vágynak, így – miután egyszer vagy kétszer megtapasztalták ezt - továbbállnak. Mivel róluk sem tudok aztán már semmit, remélem, hogy végül megtalálják azt az utat, amely őket is elvezeti valódi, szeretetteljes önmagukhoz, és ezen keresztül a szerelemhez, a beteljesült párkapcsolathoz.
Mindenesetre rendkívül boldoggá tesz, amikor így, vagy úgy, de eljut hozzám a híre, hogy valaki rálelt a szerelemre és a párkapcsolati boldogságra, részben az itt olvasottak vagy a velem való találkozás hatására. Azért írom, hogy részben, mert a valódi munkát mindenki önmaga végzi el – én csak a kísérő, az útjelző tábla, a katalizátor vagyok.
Szeretettel,
Sarkadi Kriszta