- Euróval fizethetek? – kérdezte a buszpályaudvar vécéjét őrző asszonyt az egyik lábáról a másik lábára álló, hátizsákos lány.
- Nem – válaszolta hatalma teljes tudatában a strázsa – csak forintban.
- És kártyával?
- Nem. Csak készpénzben.
A lány kétségbeesetten épp továbbindulni készült, amikor odaértem.
- Majd én befizetem őt – mondtam az asszonynak, és már vettem is elő a pénztárcámat, hogy mindkettőnk megkönnyebbülését megvásároljam.
- Köszönöm – nézett rám a lány, és a szemében hálás könnyek csillantak.
- Szívesen – mosolyogtam rá, és közben valami mély nyugalom töltött el.
Azon tűnődtem, miért érzem magam hirtelen boldogabbnak. Megértettem: a lány öröme az én örömöm is. Nem két ember között zajlott a csere, hanem egy egységben – ahol az, amit adtam, azonnal az enyém is lett. Azóta tudom, hogy minden gesztus, minden ajándék valójában önmagam szeretetének a visszatükröződése.
Mert mindent, amit másoknak adok, valójában magamnak adom.
Szeretett Istenem, kérlek, alakíts át engem. Tégy olyan emberré, aki felismeri, hogy adni és kapni valójában egy és ugyanaz.
Nyisd meg a szívemet, hogy lássam: minden gesztus, minden ajándék, amit másnak adok, valójában az én lelkemet gazdagítja. Segíts megértenem, hogy a szeretet körforgása végtelen, és amikor mások örömét keresem, a saját békémet találom meg.
Taníts meg rá, hogy minden találkozásomban Téged lássalak, és tudjam: bármit adok valaki másnak, azt Neked adom, és így magam is részesülök belőle.
Tégy nyitottá arra, hogy felismerjem: nincsenek falak közöttünk, mert a Te szeretetedben mindannyian Egyek vagyunk.
Add, hogy a kezem mindig tele legyen ajándékokkal, a szívem mindig tele legyen szeretettel, a cselekedeteim pedig Téged tükrözzenek. Hadd emlékezzek örömteli egységünkre valahányszor adok valakinek, és hadd legyen a hála ünnepe minden alkalom, amikor nekem adnak. Köszönöm. Áldás.
Szeretettel,
Sarkadi Kriszta