Ez a kérdés újra és újra felmerül azokban, akik az eredeti, angol nyelvű változatot is olvassák, vagy pedig az én fordításommal találkoztak először. Hiszen az angol atonement szónak a vezeklésen kívül még számtalan jelentése van, ebből néhány: jóvátétel, megbékélés, bűnhődés, kiengesztelés, kiengesztelődés.
Mivel az egész tanítás arról szól, hogy a valóságban bűn nincs, ez csak a mi elménkben és az egónk által teremtett rossz álomban létezik, én a jóvátétel szót választottam, amikor fordítottam. A könyv megjelenésekor aztán sokunkat meglepetésként ért, hogy az amerikai alapítvány kifejezetten ragaszkodott ahhoz, hogy az atonement fordításaként a vezeklés szó szerepeljen. Később megtudtam azt is, hogy ennek határozott célja van: az, hogy ez a kifejezés egy teljesen új jelentést kapjon, lehámozzuk róla a bűnnel és a bűntudattal kapcsolatos gondolatokat, és megtisztulva azt képviselhesse, amit eredetileg jelent.
Azóta zajlik bennem egy csendes kutatás, azt keresve, vajon mi lehet ez a tiszta jelentés, és hogyan segít ez engem a szeretethez visszavezető utamon. Amit találok, azt itt megosztom veled is.
Ha még nem olvastad, akkor az előző írásomat ebben a témában itt leled.
Most egy olyan felismerésemről írok neked, amit a 139. lecke ihletett. Számomra ez az egyik legfontosabb csodája ennek a tanításnak: bár már sokadszorra vezetem magam végig a 365 gyakorlaton, mégis újabb és újabb rétegeit fedezem fel annak az új látásmódnak, ahogy önmagamra, a többi emberre, és a világra tekinthetek. Ez a lecke így szól:
Elfogadom önmagam számára a Vezeklést.
Aktuális felismerésemet pedig a 6. bekezdés első mondata hozta:
A Vezeklés helyreigazítja azt a különös eszmét, miszerint lehetséges az, hogy kételkedj magadban, hogy ne légy bizonyos abban, ami valójában vagy.
Amikor ezt a mondatot elolvastam, azt éreztem, hogy a vezeklés mélységes alázatot jelent. Annak az alázatos elfogadását, hogy mindeddig alapvető tévedésben voltam. Mindeddig azt hittem, hogy a testemmel, a gondolataimmal, és az érzéseimmel vagyok azonos, és hogy attól a világtól függök, amit magam körül megtapasztalok. Mintha így szólnék Istenhez:
Ó, mekkorát tévedtem! Most már látom! Hogy lehettem ennyire balga, hogy
azt hittem,
- félnem kell,
- aggódnom kell,
- tevékenykednem kell,
- sietnem kell,
mert csak így lehetek biztos abban, hogy minden jól sül el? Hogyan is felejthettem el, hogy semmi nem változott, én még mindig olyan vagyok, amilyennek megteremtettél, és nincs más dolgom, mint Rád hagyatkozni? Mit szeretnél, mit tegyek most? -
És ekkor ezt a választ kapnám:
- Egyszerűen csak fogadd el a helyreigazítás folyamatát. Csendesedj el egy pillanatra, és engedd, hogy vezesselek. Engedd, hogy elvigyelek oda, ahol eltölt a felhőtlen öröm, a béke, a szeretet, és annak a bizonyossága, hogy minden a legnagyobb rendben van. Itt megszűnik a bűntudat, az aggodalom és a félelem, mert ráébredsz, hogy sohasem rontottál el semmit, egyszerűen azért, mert ez lehetetlen.
Ez tehát a vezeklés:
a tévedésem felismerését követő, belső döntés; az önátadás pillanata,
amelyben lehetővé teszem, hogy a kiigazítás megtörténjen, és elmémben helyreálljon a béke.
Ahogy e lecke utolsó mondata szól:
Elfogadom önmagam számára a Vezeklést, mert örökké olyan vagyok, amilyennek Isten megteremtett.
A Törzsszövegben (5/VII/6) is találtam erre egy csodálatos imádságot:
Nem a béke állapotában vagyok, és ez azt jelenti, hogy rosszul döntöttem. Bár én magam hoztam e döntést, dönthetek másként is. Másként akarok dönteni, mert békében akarok élni. Nem érzek bűntudatot, mert ha hagyom, a Szentlélek meg nem történtté teszi téves döntésem minden következményét. Úgy döntök hát, hogy lehetővé teszem ezt, és hagyom, hogy Istent válassza számomra.
Szóval nekem a vezeklés szó lassan elkezdett örömteli jelentéssel megtelni ... és neked?
Szeretettel,
Sarkadi Kriszta