Amióta utoljára az elejéről elkezdtem a A csodák tanításának leckéit, új lakásba költöztem. Az előző otthonomban sok kompromisszumot kellett kötnöm, de azért szerettem. Hangulatossá alakítottam, és kihoztam belőle a lehető legtöbbet.
Ám ezt a mostanit egyszerűen imádom! Pont olyan, amilyenre vágytam. Tágas, napfényes, erkélyes. Tavasztól őszig olyan, mintha egy erdőben laknék, mert mindenhonnan zöldellő fák vesznek körül, a várost csak a távolban látom.
Hogyan mondhatnám akkor, hogy ez a lakás nem jelent semmit?! Hogyan mondhatnám az étkezőasztalra, amit apám készített nekem, hogy semmit nem jelent? A puha szőnyegekre? A virágaimra az erkélyen? A kényelmes kanapémra, ahol most is írok?
Sokadszorra végzem a leckéket, így mostanra (amikor ismét elölről kezdtem) már tudom, hová vezet ez az egész. Mégis rácsodálkozom, hogy még mindig tartja magát bennem a hiedelem, hogy ezek a dolgok meghatároznak engem, tehát fontosak. Ilyenkor ébredek rá, hogy miért is érdemes újra, meg újra belekezdeni a 365 lecke gyakorlásába. Mindaddig, amíg itt, az első gyakorlatnál valamiféle belső megtorpanást érzek, addig még bőven van teendőm.
Szeretett Istenem, kérlek, alakíts át engem. Alakíts olyanná, aki képes ráébredni, hogy a maga teremtette illúzióknak valóban nincs semmilyen jelentősége. Hadd ismerjem fel, hogy mindaz, amit látok, önmagában tényleg nem jelent semmit. Teljes mértékben semleges. Kérlek, költöztess nyugalmat a szívembe, és segíts megtapasztalnom, hogy ezen az úton nem érhet semmilyen veszteség. Tudatosítsd bennem, hogy mindez nem arról szól, hogy még több fájdalmat okozzak magamnak. Engedd megéreznem, hogy a hozzád vezető úton ennek épp az ellenkezője történik: ajándékaid végre megérkezhetnek hozzám, mert nem állják útjukat a saját illúzióimból emelt torlaszok.Szeretettel,
Sarkadi Kriszta