Tizenhat évvel ezelőtt, egy téli napon, szilveszter előestéjén, sétára hívott akkori párom. Hosszan gyalogoltunk a gyönyörű csillagokkal teleszórt, hideg téli éjszakában. Később világosan emlékeztem rá, hogy a csomó a gyomromban már a séta kezdetén megjelent, ám okát csak a beszélgetés végén értettem meg. Miután az oldalamon sétáló, szívemnek kedves férfi egy kellemesen követhető eszmefuttatásban összefoglalta az együtt (házasságban) eltöltött négy évet, gondolatait az alábbi mondattal zárta: – Szóval az a helyzet, hogy nagyobb szabadságra vágyom, és arra gondoltam, hogy elköltöznék.
Összeomlottam. Ott, helyben leültem egy kerítés alapját képező hideg kőpárkányra, és megállíthatatlanul zokogtam. A párom nem számított erre, és rémületében visszavonta az utolsó mondatot, így nagy nehezen megnyugodtam.
Később hosszasan beszélgettünk erről, mindketten kimondtuk, mi az, amivel nem vagyunk elégedettek a kapcsolatunkra vonatkozóan, és megígértük, hogy sok mindenen változtatunk, annak érdekében, hogy együtt maradhassunk.
Ám, ahogy telt-múlt az idő, éreztük, hogy mindezek ellenére távolodunk egymástól – egymáshoz való viszonyunk nem javult. Ekkor elhatároztuk, hogy egy hónapos próbaidőre külön költözünk, és meglátjuk mi történik.
Az egy hónap lejárta után találkoztunk, és nagy szerencsénkre mindketten ugyanazt éreztük: ez így jó. Jó külön lenni, nem hiányzik a másik. A kapcsolatunk ténylegesen véget ért.
Ma már azt is tudom, miért történhetett ez így: azért, mert – bármennyire is másnak tűnik kívülről – egy kapcsolat csak akkor érhet véget, ha erről a belső döntést már mindkét fél meghozta.
Az esetek többségében a látszat azt mutatja, hogy az egyikünk szakít, a másikunk pedig ott marad elhagyva. De a valóság nem ez. A valóság az, hogy már mindketten menni akarunk, de az, aki erősebb vagy bátrabb (vagy éppen elkeseredettebb) kettőnk közül, az végre kimondja ezt. Tudom, ettől még a fájdalom valós. Fáj a veszteség, hogy elmúlt valami, ami szép volt, amit megszoktunk, ami ismerős. Az ehhez való ragaszkodásunk okozza a fájdalmat. És fáj a gondolat, hogy azért hagytak el, mert nem kellünk, mert nem vagyunk elég jók. Ám ez sem igaz. Bár a véleményem az, hogy minden kapcsolatért érdemes dolgozni, és újabb esélyeket adni magunknak, mégis az a helyzet, hogy időnként elérkezik a kapcsolatok természetes vége, amikor nem tehetünk mást, mint továbblépünk. És egyik fél sem hibáztatható.
Te mit gondolsz minderről? Általában veled szakítottak, vagy te voltál az, aki tovább akart lépni? Hogyan sikerült elengedni a másikat? Van, akivel megmaradt a jó viszony? Ha igen, szerinted mitől függ ez? Mi kell ahhoz, hogy megmaradjon köztünk a barátság akkor is, ha már férfiként és nőként nem vonzódunk egymáshoz, és már nem vagyunk egy pár? Írd meg a hozzászólások között!
Bárhogy is van, egy-egy ilyen elválás alaposan megtépázza az önbizalmunkat. Egy időre elveszítjük a reményt, hogy valaha is újra kívánatossá, vonzóvá válhatunk egy másik férfi vagy egy másik nő szemében. Ezért, ha azt szeretnénk, hogy újra megszülessen bennünk, és aztán velünk is maradjon a szerelem, meg kell tisztítanunk számára az utat. És ezt csak azon a módon tehetjük, ha levesszük a figyelmünket a régi kapcsolatról, és elkezdünk újra önmagunkra figyelni.
Hogyan tehetjük ezt?
Az új kapcsolati minták közül ilyenkor az alábbi háromra érdemes összpontosítani:
- önmagunk feltétlen szeretete,
- megbocsátás,
- elengedés.
Önmagunk feltétlen szeretetére azért van szükség, mert minél jobban szeretjük magunkat, annál jobban észrevesszük, hogy szeretnek. A kívülről felénk sugárzó szeretet ugyanis sohasem szűnik meg – mi vagyunk azok, akik elzárjuk magunkat tőle. A szerelem is akkor marad velünk szívesen, amikor teljesek vagyunk; ilyenkor ugyanis túlcsordulunk, és csak adni akarunk. Megszűnnek az elvárásaink.
A megbocsátás pedig egyenesen a boldogságunk kulcsa. Mindaddig, amíg sérelmeket őrzünk másokkal kapcsolatban, és bűntudatot táplálunk önmagunkkal szemben, képtelenek vagyunk elfogadni mindazt, amit az élet kínál nekünk. Amire vágyunk, ott van karnyújtásnyira, mégsem engedjük magunkhoz, mert sérelmekből és bűntudatból falat emeltünk.
Az elengedést kétféle módon is értelmezhetjük:
1. Ahhoz, hogy valami új megjelenhessen az életünkben, el kell engednünk mindazt, ami régi. Helyet kell teremtenünk az újnak.
2. Elengedjük az előítéleteinket, valamint az irányítás vágyát: lehetővé tesszük, hogy az univerzum úgy rendezze el szerelmi életünket (is), ahogy az minden érintettnek a legjobb.
Neked melyek működnek a legjobban? Amikor társaddal elváltak útjaitok, hogyan álltál újra talpra? Mi segített abban, hogy új életet kezdj és megengedd, hogy újra rád találjon a szerelem?
Szeretettel,
Sarkadi Kriszta