"A városka, amelybe behajtottam, teljesen kihalt volt. Hosszas keresgélés után találtam egy kiskocsmát az egyik középkori épület mellé ragasztva. A tulaj - aki le nem vette volna a szemét a televízióról - közölte velem, hogy ez a szieszta ideje, és különben sem vagyok normális, hogy ebben a hőgutában utazom.
Kértem egy frissítőt, megpróbáltam nézni a tévét, de képtelen voltam bármire is összpontosítani. Csak arra tudtam gondolni, hogy két napon belül átélem egy kicsit - a XX. század közepén! - a nagy emberi kalandot, amely Odüsszeuszt elhozta Trójából, don Quijotét végigkísérte Manchán, amely Dantéval és Orfeusszal megjáratta a poklot, s amely Kolumbusz Kristófot Amerikába vitte: az Ismeretlenbe vivő utazás kalandját.
Amikor az autómhoz visszamentem, kissé nyugodtabb voltam már. Ha a kardomat nem találom is meg, Szent Jakab Útján vezető zarándoklatom végén talán meglelem önmagam." (Paulo Coelho: Egy mágus naplója)
Talán te is fontolgatod, (vagy már meg is tetted), hogy egy napon elindulj a híres, spanyolországi zarándoklatra (a Caminóra), melyről annyian írtak már. Előkészületeket igényel, hiszen több hetes gyaloglásról van szó. Ám nem csak egy ilyen hosszú utat tekinthetünk zarándoklatnak. Amikor Tibetben jártam, azt tanultam, hogy szent zarándoklatnak számít az is, ha háromszor, tizenháromszor, vagy száznyolcszor körbejárunk egy szent helyet. Ilyen szent helyből ott több is van: választhatsz sztupák (buddhista templomok), városrészek, és hegycsúcsok közül; valamint azt is eldöntheted, hogy egyszerűen csak gyalogolsz, vagy minden lépés után a földre fekszel imádkozáshoz ... ezek döntik majd el, hogy mennyi ideig tart a zarándoklatod.
Szerencsére nem kell ennyire messzire mennünk ahhoz, hogy zarándoklatunkhoz fizikai célt is találjunk. A valódi cél mindenképpen egy belső, szent erőfeszítés, amihez igazából nem is kellene mennünk sehová; mégis, a tapasztalatom az, hogy amikor a "testünket is elutaztatjuk" egy ismeretlen helyre, ahol új élményekkel és emberekkel találkozhatunk, akkor a bensőnk is nyitottabbá válik az új felismerésekre.
Tavaly nyáron egy barátom összeszervezett egy kis csapatot, és elvitt minket egy négy napos zarándoklatra, Pannonhalmától Tihanyig. Minden nap 20-25 kilométert gyalogoltunk, vállunkon a hátizsákkal. Zsolt arra kért minket az indulás előtt, hogy fogalmazzunk meg mindannyian egy-egy kérdést, amelyre az út során választ szeretnénk kapni. Az enyém nem kevesebb volt, mint ez: mi a dolgom a világban? Annyira hatalmasnak éreztem a kérdést, hogy amikor kimondtam, elbizonytalanodtam: egyáltalán elegendő-e ez a négy napos út arra, hogy megérkezzen a válasz?
Nos, elegendő volt. Bár türelmesnek kellett lennem, mivel a válaszok java nem az út során érkezett, hanem az utána következő néhány napban, sőt, hetekben. (A részletekről most nem rántom le a leplet, ha érdekel a folytatás, elolvashatod az augusztusban megjelenő EZO-TÉR Magazinban.) Mindenesetre azt is átéltem, milyen sokat számít, hogy ennyi időt a természetben töltöttem, és szinte csak magamra figyeltem.
Ugyanakkor a zarándoklat élménye nem volt új számomra, mivel más csoportokhoz is csatlakoztam már ezzel a céllal, illetve, ha úgy érzem, épp erre vágyik a lelkem, egyedül is útnak indulok. Az első ezzel kapcsolatos élmény 2004 áprilisában, Peruban ért, amikor az inka ösvényen jártam. Ez egy rendkívül nehezen járható út, mivel folyamatosan meredeken emelkedik, és sokszor a megszokottnál magasabbra épített lépcsőkön halad tovább. Furcsa módon ez volt az a két nap, amikor kifejezetten megszerettem a gyaloglást. Ennek az oka valószínűleg az, hogy kecsua vezetőnk (a kecsuák az inkák leszármazottai, bennszülöttek, nem spanyolok) elmagyarázta, hogyan lehet úgy hosszan gyalogolni, hogy ne fáradjunk el közben.
1. Maradj a jelenben: arra összpontosíts, amit a tested és a lelked átél, miközben itt mész, ezen az úton.
Elmondta nekünk, hogy mi, városi emberek, azért fáradunk el, mert folyamatosan ez a gondolat jár a fejünkben: Mikor érünk már oda? Ahelyett, hogy átadnánk magunkat az utazásnak – az élménynek, amiben részt veszünk éppen -, türelmetlenül várjuk, hogy megérkezzünk a célunkhoz. Elmesélte, hogy ezeken a nehezen járható utakon korábban rendszeresen közlekedtek azok a futárok, akik üzeneteket, illetve árut vittek. Annyira sikerült összehangolódniuk a természettel, hogy ott, ahol mi csak szinte vánszorogtunk, ők gyakran futva tették meg az utat.
2. Egyenletes ritmusban haladj.
Amikor útnak indultunk fölfelé, meglepve vettük tudomásul, milyen lassú tempót diktál nekünk a vezetőnk. Az első adandó alkalommal megkérdeztük, mi ennek az oka. Elmondta, hogy ha tudjuk, hogy messzire megyünk, ráadásul egyenetlen terepen, olyan egyenletes ritmust kell felvennünk, amit akkor is tartani tudunk, ha felfelé megyünk, akkor is, ha lefelé, akkor is, ha erdőben lépkedünk, akkor is, ha kövek között, és akkor is, ha egy nyílt mezőn. Hamarosan meg is tapasztaltuk, mennyire igaza van: egy rövid időre lemaradt, hogy a hátul haladó társával megbeszéljen valamit, mire mi öntudatlanul is gyorsabban kezdtünk lépkedni. Pár perc múlva meg kellett állnunk, mert már alig kaptunk levegőt, annyira igénybe vett az indokolatlanul gyors tempó.
Mostanra már biztosan felmerült benned a kérdés: ez mind nagyon érdekes, de mit keres ez a történet egy olyan blog bejegyzései között, amelynek eddig csupa szerelmes történet volt a témája, és általában szerelmi, párkapcsolati tanácsadással foglalkozik?
Az ok az, hogy mindezek leírásával arra szeretnélek ösztönözni, hogy minél gyakrabban indulj zarándoklatra. Tegyél egy néhány órás sétát, hogy megtapasztald, mekkora erő rejlik egy ilyen egyszerű módszerben. Kerekedj fel, ha összezördültél a kedveseddel; ha eleged van az egyedüllétből; ha elborítanak a megoldandók; ha összetört a szíved; ha szomorú vagy; és akkor is, ha boldog vagy, és mérhetetlen hálát érzel a miatt, ahogy az életed éppen alakul. Ám ahhoz, hogy a sétából vagy a gyaloglásból zarándoklat váljék, egy harmadik összetevőre is szükség van:
3. Mielőtt útnak indulsz, fogalmazz meg egy szándékot.
Milyen célra ajánlod fel a zarándoklatodat? Mi a szándékod vele? Milyen kérdésre szeretnél választ kapni? (Egy ilyen alkalommal, ahol azért még sok a külső inger, érdemes egyetlen kérdésre fókuszálni, így tisztázd le magadban, melyik lesz az az egy.) Ezt mondd ki hangosan és határozottan. Majd indulj útnak, és feledkezz el az egészről: csak arra figyelj, hogy egyenletes ritmusban haladj, és arra, amit gyaloglás közben átélsz. Eressz szélnek minden egyéb gondolatot. Tehát arra szeretnélek ösztönözni, ha kérdésed van, vágj neki. Közben ne foglalkozz a kérdéssel, hanem csakis az úttal. A végére meglesz a válasz. Vagy másnap, harmadnap, egy hét múlva … sokszor váratlanul és meglepő formában érkezik – a te dolgod mindössze az, hogy nyitottan várakozz.
Legutóbbi zarándoklatunkon ami talán mindannyiunk számára közös volt, az a csend és a belső béke, ami a négy óra alatt megszületett bennünk. Ez azért fontos, mert ez az állapot szükséges ahhoz, hogy összekapcsolódjunk az intúíciónkkal, belső bölcsességünkkel, és választ kapjunk azokra a kérdésekre, amelyek éppen akkor a legjobban foglalkoztatnak minket. Egy-egy ilyen élmény hatása sokáig érződik, és remélem, hamarosan a hozzászólások között olvashatod a többi zarándok élménybeszámolóját is.
Mit gondolsz? Legközelebb van kedved jönni? Velünk tartasz ebben az izgalmas utazásban? Ha most rögtön indulnánk, milyen szándékot fogalmaznál meg?
Átadom a szót neked…
Szeretettel,
Sarkadi Kriszta