– Talán ezt érzed. Remélem, átélem egyszer én is –. Ezekkel a gondolatokkal küldte át nekem az alábbi Márai Sándor idézetet egy kedves barátom, és amikor elolvastam, tudtam, hogy ezt meg kell osztanom veled is. Íme:
"A szerelem, ha igazi, mindig halálos. Úgy értem, nem célja a boldogság, az idill, a kéz a kézben, az andalgás, holtomiglan-holtodiglan virágzó hársfák alatt, melyek mögött a tornácon lámpa szelíd fénye világít, s az otthon dereng, hűvös illataival... Ez az élet, de nem ez a szerelem. Komorabb láng ez, vészesebb.
Egy napon eljön életedbe a vágy, hogy megismerjed ezt a pusztító szenvedélyt. Tudod, mikor az ember már nem akar egészségesebb, nyugodtabb, kielégültebb lenni egy szerelemtől, hanem lenni akar, teljesen, a pusztulás árán is. Később jön ez; sokan nem ismerik meg ezt az érzést, soha... S aztán van az, hogy az ember egy napon megérti, mit akar az élet a szerelemmel, miért adta ezt az érzést az embereknek?... Jót akart velük?... A természet nem jóságos. A boldogságot ígéri nekik ezzel az érzéssel? A természetnek nincsen szüksége ilyen emberi ábrándokra. A természet csak teremteni és pusztítani akar, mert ez a dolga. Kegyetlen, mert terve van és közömbös, mert terve emberen túli. A természet megajándékozta az embert a szenvedéllyel, de megköveteli, hogy ez a szenvedély feltétlen legyen.
Minden igazi életben eljön egy pillanat, amikor az ember úgy merül el egy szenvedélyben, mintha a Niagara vízesésbe vetné magát. S természetesen mentőöv nélkül. Nem hiszek a szerelmekben, melyek úgy kezdődnek, mint egy kirándulás az élet majálisába, hátizsákkal és vidám énekléssel a napsugaras erdőben ... Tudod, az a dagályos "ünnep van" érzés, mely a legtöbb kezdődő emberi kapcsolatot áthatja ... Milyen gyanús ez! A szenvedély nem ünnepel. Ez a komor erő, mely mindegyre alkotja és pusztítja a világot, nem vár választ azoktól, akiket megérint, nem kérdi, jó-e nekik, nem sokat törődik a viszonylagos emberi érzésekkel. Az egészet adja és az egészet követeli: azt a föltétel nélküli szenvedélyességet, melynek legmélyebb árama maga az élet és halál. Nem lehet másképpen megismerni a szenvedélyt… s milyen kevesen jutnak el idáig!
Az emberek csiklandják és cirógatják egymást az ágyban, nagyokat hazudnak és hamisan érzelegnek, önzően elveszik a másiktól, ami jó nekik, s a maguk öröméből egy kis hulladékot talán odalöknek a másiknak is... S nem tudják, hogy mindez nem a szenvedély.... Igen, az igazi szerelmesek is vásárra viszik a bőrüket, szó szerint és valóságosan... Mi más értelme van annak a végzetes és feltétlen odaadásnak, mely a végső szenvedély megérintettjeit egymás felé hajtja? Az élet kifejezi magát ezzel az erővel, s rögtön közömbösen elfordul áldozataitól.
Minden időben és minden vallásban ezért tisztelték a szerelmeseket: mert máglyára lépnek, mikor egymás karjaiba borulnak. Az igaziak, tudod. A bátrak, a kevesek, a kiválasztottak. Minden igazi ölelés mögött a halál van, árnyaival, melyek nem kevésbé teljesek, mint az öröm fénycsóváinak villanása. Minden igazi csók mögött a megsemmisülés titkos vágya van, az a végső boldogságérzet, amely már nem alkuszik, amely tudja, hogy boldognak lenni mindig annyi is, mint teljesen megszűnni és átadni magad egy érzésnek. És ez az érzés céltalan...Szeretni annyi, mint egészen megismerni az örömet, s aztán elpusztulni."
Éreztem, hogy ez az írás gyönyörű, és tényleg leírja mindazt, amit legutóbbi szerelmes időszakomban átéltem. De azonnal kérdéseim is támadtak. Most akkor, hogy van ez? A szerelemnek „nem célja a boldogság”? De hát nem erről szólt az összes eddigi írásom? Hogy azért vágyunk a szerelemre, mert boldogok akarunk lenni?
Ahogy ezt forgattam magamban, rájöttem, hogy: nem! Rájöttem, hogy az, amiről írok, ugyanaz, amit Márai Sándor is megfogalmaz (persze, az ő gyönyörű, szépirodalmi stílusával eszembe sem jut összehasonlítani magam, egyszerűen csak örömöt okozott felfedezni a gondolati hasonlóságot).A boldogság ugyanis a természetes állapotunk – elsősorban ezt tapasztaljuk meg, mielőtt elkezdenénk azonosítani magunkat a testünkkel, a családban betöltött szerepünkkel, az iskolai osztályzatainkkal, a nemzetiségünkkel, a névjegyünkön szereplő információkkal, illetve bármilyen más címkével.
Az igazi boldogság abból fakad, ha hűek maradunk valódi természetünkhöz. Minél jobban ismerjük magunkat – vagyis azt, hogy mi okoz örömet, mi az, ami lelkesít, vagyis milyen alapanyagból gyúrtak minket, – annál boldogabbakká válunk.
Tehát nem a szerelem hozza el a boldogságot, hanem akkor állunk készen a szerelemre, amikor önmagunkból fakadóan boldogok vagyunk!
És mi az, hogy „a szerelem, ha igazi, mindig halálos”? Már itt, az első mondat elolvasásánál tudtam, miért érezte úgy a barátom, hogy ezt átküldi nekem. Azért, mert a szerelemben (amit akkoriban átéltem) rendkívüli intenzitással kellett újra és újra meghalnom (vagyis az egómból, az elvárásaimból, a félelmeimből, a rám nőtt szerepekből lefaragnom egy-egy jókora darabot) ahhoz, hogy szerelmünk életben maradhasson, és ne oltsák ki a lángját személyiségem egymással harcoló részei.
De amíg erre rá nem döbbentem – mert kezdetben nem tudtam, hogy a szerelem „nem kérdi, jó-e nekik, nem sokat törődik a viszonylagos emberi érzésekkel” – nagyon sok fájdalmat éltem át. Persze, menekültem volna, de nem tudtam, mert a szerelem mindig újra és újra visszaterelt ahhoz a férfihoz, akivel mindezt átéltem.
Idővel már jól láttam, hogy mi miért történt; hogy mennyire szükséges volt mindezt átélni; és hogy minden az én megtisztulásomat és gyógyulásomat szolgálta (persze a Kedvesét is, de arról csak ő tudna írni). Így történhetett meg, hogy az átalakulás periódusai között egyre hosszabb időre köszöntött be az öröm és a boldogság.
És így történhet meg, hogy az írásaimban téged is merlek arra ösztönözni, hogy ne add fel: ismerkedj magaddal; teremts boldogságot az életedben; és add át magad a szerelemnek, amikor megérkezik!
Te is éltél már át ilyet? Érezted, hogy valamit elpusztít benned a szerelem, azért, hogy más módon újjászülethess? Ilyenkor nem mindig vagyunk tudatosak, és lehet ez nagyon megrázó, fájdalmas, rossz emlékű élmény. Veled hogy történt?
Átadom a szót neked…
Szeretettel,
Sarkadi Kriszta