Ilyenkor, december közepén sok helyen megkezdődik a beszélgetés arról, hogy vajon miért ezt a közelgő néhány napot tartjuk a szeretet ünnepének, és vajon miért nem fordulunk ugyanezzel a szeretettel egymás felé az év többi napján is. Vannak, akik egyenesen így fogalmaznak: a Karácsony nem a szeretet, hanem a vásárlás ünnepe. Így aztán egyre többen vannak azok is, akik magából a vásárlásból már „kiszálltak” – nem tartják kötelezőnek magukra nézve, hogy mindenáron tárgyakkal ajándékozzák meg egymást, hanem jókedvűen és nyugodtan együtt töltik ezt a néhány napot, és egyszerűen élvezik egymás társaságát.
Ráadásul a városi utcákon és a bevásárlóközpontokban járva érezhető az egyre növekvő feszültség is, ami aztán gyakran épp azokon csattan, akik a legközelebb állnak hozzánk. Beletelt egy kis időbe, szerencsére azonban már jó régen felismertem, hogy az én feszültségemet ilyenkor az okozta, hogy mindenáron meg akartam felelni a saját magam felállította elvárásoknak: annak, hogy minden ajándék és minden történés tökéletes legyen.
Azóta arra is ráébredtem, hogy minden hasznos és szép tárgynál sokkal fontosabb, hogy azokkal, akiket igazán szeretünk, legyenek közös élményeink. A Meghitt közelség című meditációs est végén például eléneklünk egy dalt, és közben végiggondoljuk, mi mindenért vagyunk hálásak az éppen velünk lévő kedvesnek. Velem előfordul, hogy ilyenkor nem csak azt az egy férfit idézem fel, hanem a többieket is, akikkel eddig hosszabb-rövidebb időre összesodort az élet. És amikor felteszem magamnak a kérdést, hogy mi az, amit köszönök, képek jelennek meg közös életünkből, amelyeknek mind van egy azonos tulajdonsága: élményekhez kötődnek. A leginkább arra emlékszem, és azért vagyok hálás, amit együtt átéltünk. És amikor egy kapcsolatban már nem éreztem jól magam, annak oka részben az is volt, hogy egyre ritkultak a közös élmények.
Így ír erről Marianne Williamson: A csodák kora című könyvében:
„Az énekes és dalszövegíró Rupert Holmes egyik slágere egy házaspárról szólt, akik mindketten hirdetést adtak föl, hogy találjanak valakit, aki több kalandra vágyik, mint amennyit a házassága nyújt. Természetesen nem tudták – és csak akkor jöttek rá, amikor egymás hirdetésére válaszoltak -, hogy mindketten izgalmasabb tevékenységekre vágytak annál, mint amit megszokott kapcsolatukban együtt átéltek.
Évekkel ezelőtt ismertem egy férfit, aki felesége halálakor egyre csak így zokogott:
- Soha nem utaztam el vele oda, ahová szeretett volna. Nem mondtam neki elégszer, hogy mennyire szeretem. Annyi mindent kellett volna vele együtt átélnem és nem tettem … - Tragikus volt őt ennyire ébernek látni, amikor már olyannyira késő volt.
Sokan, sokféle okból állnak ellen a szerelem nagy kalandjának. Pedig állandóan ott van az orrunk előtt, mégsem nyúlunk utána. Persze előfordul, hogy éppen nincs rá energiánk, vagy aki felbukkant, az nem megfelelő számunkra. Ám néha a megfelelő ember érkezik, az energiáink is készen állnak, mégsem szánunk elegendő időt, teret, vagy figyelmet a kapcsolatra ahhoz, hogy rendkívülivé alakítsuk azt, ami eredendően is jó.
Egy bizonyos kor után már istenkáromlásnak tűnik – hiszen valójában az is – elpazarolni bármilyen lehetőséget; különösen a szerelem lehetőségét. Amikor elfordulsz annak az esélyétől, hogy valóban szeress, az olyan, mintha köpnél Istenre. Ez az oka annak, hogy életünk közepén a szerelem annyira fényesen ragyog; többé nem ringatod magad abban az illúzióban, hogy a körülötted röpködő szikrák mindennap megjelennek. Egy barátom így fogalmazott egyszer:
- Mindig annyira féltem attól, hogy életem hátralévő részére elkötelezzem magam egy nő mellett … Ám az „életem hátralévő része” már egyáltalán nem tűnik olyan hosszúnak!
Sokan hordozunk sebeket, amelyek megakadályoznak abban, hogy félelem nélkül szeressünk. A félelem pedig érthető – bár ritkán jogos. Életünk közepének romantikus kihívása éppen ez: a sok év alatt felhalmozódott félelmet el kell engednünk ahhoz, hogy képesek legyünk a ránk váró szerelmet megtapasztalni.
Egy kapcsolat talán nem életre szóló, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne áhítatot keltő élmény. Kapcsolatunk szentségét az határozza meg, mekkora figyelemmel és tisztelettel adózunk neki. Azokhoz vonzódunk, akiktől tanulhatunk; a meghitt közelség pedig nagy tanítómester. Sokat tanulunk az együtt eltöltött évek alatt, és sokat tanulunk három, Párizsban eltöltött nap alatt is, ahol semmi mást nem teszel, mint eszel és alszol és szeretkezel és imádkozol és mesélsz mindarról, ami életed során történt veled.
A szerelem házának sok szobára nyílik ajtaja. Kivételesen csodálatos olyasvalakivel kapcsolódni, aki ugyanazoknak a daloknak a szövegét ismeri, amelyekét te is. Egy olyan emberre gondolok, aki ott járt velem az úton, amikor az sima volt, és akkor is, amikor göröngyös; amikor jó volt engem ismerni, és amikor jobb volt elhallgattatni; amikor úgy nevettem, mint egy bolond, és amikor úgy zokogtam, mint egy gyerek. Ő az, aki látott engem. Az évekig tartó kapcsolatoknak szerintem ez a legnagyobb értéke. Van valaki, aki tanúja az életednek. Nem egy légüres térben tapasztalod meg magad; van valaki más is, aki ismeri a történetedet. Épp olyan izgatott volt, mint te, amikor valami csodálatos történt veled, és soha nem szólt, hogy: „én megmondtam”, amikor olyasmit tettél, amit később megbántál. Bizalmat szavazott neked életed egy hosszabb szakaszában. Látta, hogyan változtatnak meg a kudarcaid ugyanúgy, ahogy a győzelmeid.
A hosszú távú kapcsolatok titka az, ha megengedjük a másiknak, hogy más legyen, mint amilyen tegnap volt. Szerintem a válások egyik legfőbb oka az, hogy a párok nem mindig teremtik meg önmaguk számára az érzelmi teret ahhoz, hogy az állandó és folyamatos változás megtörténhessen. Amikor az emberek azt mondják: "Eltávolodtunk egymástól", ez gyakran annak a jele, hogy amikor házasságra léptek, érzelmi megállapodásuk nem tartalmazta az alábbi záradékot: „Hagyom, hogy fejlődj. Te is hagysz engem fejlődni. Tanulunk egymástól, és együtt változunk.”
Életünk közepén le kell vedlenünk régi bőrünket, hogy újat növeszthessünk. A lélek éhezik a lehetőségre, hogy kiterjeszthesse önmagát. A párok tragédiája az, ha nem tudnak eleget ahhoz, hogy tiszteletben tartsák ezt a szükségletet, és nem ismerik fel, hogy a kapcsolat megújulásának a lehetőségét is magában hordozza.”
Arra kérlek, tehát, hogy a növekvő feszültség és a gyorsuló rohanás közepette állj meg egy pillanatra, és fejezd ki a szeretetedet. Önmagad felé is, és azok felé is, akik ott vannak melletted. Ezekben a napokban is mondd el, mennyire szereted magad, és mennyire szereted őket. Ne engedd, hogy a feladatok sokasága, és az elvárások hada kisodorjon a szeretet állapotából. Inkább már most döntsd el (még két hét van hátra!), hogy ebből az alkalomból milyen szeretetteli élménnyel ajándékozod meg magad, ha egyedül vagy éppen, vagy milyen élménnyel ajándékozod meg kettőtöket, ha ott van melletted a kedves. Az előkészületek és az ajándékok helyett legyél inkább te magad az, aki számít, és legyen inkább a kapcsolatotok, a szerelmetek a fontos. Szervezd meg úgy az életedet, hogy december 23-án már csak pihenned és örömmel készülődnöd kelljen. Ha szükséges, mondj le arról, hogy minden tökéletes legyen. Legyen inkább tökéletlen, mulatságos, nevetéssel és szeretettel teli.
Maga az együttlét öröme, a közös élmény, vagy az ismeretlen kaland az, ahol újra és újra rácsodálkozhatunk magunkra és egymásra – ezért inkább arra törekedj, hogy ebből legyen jó sok; a halmozódó tárgyakból pedig inkább kevesebb.
Persze nem véletlenül írok erről éppen most. Ha ugyanis szeretnéd egy szép élménnyel megajándékozni azt, akit, szeretsz, akkor ezt már az igazából Szerelem oldalán keresztül is megteheted. Minden meditációs estünkre rendelhetsz olyan jegyet, amellyel megajándékozhatsz valakit, akiről tudod, hogy szívből örülne egy ilyen alkalomnak. De lehet ez egy olyan este is, amivel kettőtöket ajándékozod meg, és együtt élitek át … Kattints ide a részletekért!
A hozzászólások között pedig örömmel olvasnám a te véleményedet is arról, hogy a tárgyak ajándékozásán kívül még hányféle módon lehet kifejezni, hogy szeretünk valakit! Te hogyan teszed ezt? És téged milyen különleges módokon szerettek már? Vagy mire vágysz, milyen közös élményt szeretnél kapni meglévő vagy leendő kedvesedtől? Te mivel leped/lepnéd meg őt? Milyen közösen átélt élményeid vannak, amikre szívesen emlékszel?
Átadom a szót neked …
Szeretettel,
Sarkadi Kriszta