Nagyon ritkán van csak időm arra, hogy a Facebook-on bogarásszak, így sok mindenről lemaradok, amit a barátaim és az ismerőseim megosztanak ezen a közösségi oldalon. Egyszer azonban épp elcsíptem az én üzenő falamon is megjelenő, rengeteg hozzászólást generáló mondatokat, amik így hangzanak:
Na, hát most jól figyelj! Szerelmes vagyok beléd teljes szívből, Őszintén! Te lennél az a hölgy, akivel leélném az Életem, és lesném minden percben Titkos kívánságaid! Reggelivel keltenélek, vigyáznék rád egész nap, és masszírozás közben aludnál el. Döntsd el, hogy ez neked szól-e ... Szerinted?
A bejegyzést követően érdekes beszélgetés indult el arra vonatkozóan, hogy
- ez most egy valódi szerelmes üzenet, vagy pedig megint egy reklámfogás;
- vajon ki lehet az a szerencsés, akire így várnak;
- kinek tetszik ez a fajta megnyilatkozás és kinek nem;
- hányan vannak, akik szívesen lennének az üzenet címzettje, de alacsony önértékelésükből fakadóan biztosak benne, hogy nem ők azok;
- mennyien vannak, akik nagyon vágynak erre a fajta kényeztetésre, de ritkán van benne részük, stb…
Persze, az én fantáziámat is elindították az olvasottak, ám annyi irányba, hogy semmiképpen sem fért volna bele egy hozzászólás kereteibe ott, a Facebook-on. Ezért inkább írtam belőle egy egész blogbejegyzést, és közben hálásan gondolok arra, aki szerelmes üzenetét így megosztotta, mert tálcán kínált számomra egy újabb témát.
A kérdés ugyanis, ami az első, mosolygós rácsodálkozást követte bennem, ez volt: Ez mind nagyon szép – de meddig lenne ez így? Meddig tartana, amíg kiderül, hogy
- az illető hölgy is ember;
- a vele való kapcsolat sem mindig fenékig tejfel;
- az illető úrnak is vannak kívánságai, azon túl, hogy a hölgy vágyait lesi és teljesíti,
és még számtalan apró különbözőség, amire ilyenkor nem is gondolunk.
Azon morfondíroztam, hogy amikor szerelmesek leszünk, és úgy döntünk, hogy összekötjük valakivel az életünket, vajon készen állunk-e azokra a viharokra is, amelyek majd jól megdobálják közös életünk hajóját?
Valószínűleg nem. Eszünkbe sem jut ilyesmi. Úgy képzeljük, hogy a tenger végig sima és csendes lesz, a szikrázó napsütésben a lágyan lengedező szél hűsíti bőrünket, és könnyedén viszi előre a hajónkat.
Ezzel kapcsolatban Feldmár András: Szabadíts meg a Gonosztól! című könyvében, találtam ezt a néhány bekezdést, ami nagyon is idevág:
„A párkapcsolatról beszélve azért mondom mindig, hogy tudnunk kell, mennyire nehéz együtt lenni valakivel, nehogy azt higgyük, hogy ha nem vagyunk jól a másikkal, akkor velünk van a baj. Megrázó dolog rájönni arra, hogy a másik az végtelenül másik.
Az elnyomás ott kezdődik, amikor elhisszük, hogy nagyjából egyformák vagyunk. Abban a pillanatban, amikor már van egyfajta biztonságérzetem, hogy én valóban megmutathatom magam valakinek, akkor a lényemmel már felelősségre is vonom a másikat. Hogyha van valami, amiről te ezt hiszed, én viszont azt hiszem, akkor már nagyon el kell kezdenünk gondolkodni. Mert ha te mást hiszel, mint én, akkor el kell mondanod, hogy te hogy jutottál oda, ahová eljutottál. Mert lehet, hogy neked van igazad. És akkor nekem meg kell változtatnom mindazt, amit addig leszűrtem az életemből. Tehát minden komoly kapcsolatnál az ember az egész életét teszi kockára. Ez nem egy biztonságos játék: ijesztő valakivel igazán találkozni.
Ha mindezt tudjuk, akkor talán nem rökönyödünk meg, és nem kezdünk el menekülni, amikor egy kapcsolat nehézzé válik. Olyan kapcsolat nincs, amelyben nincsenek ilyesfajta viharok, amelyben az ember nem áll folyton egy szakadék szélén – egzisztenciálisan. Én ezt izgalmasnak találom, ez nem tragikus, ez nem egy rossz dolog, ez egyszerűen csak így van.”
Amikor a könyvben ezeket a sorokat olvastam, hirtelen eltöltött a hála, és azt éreztem, hogy ténylegesen örülök az éveim számának, és az ezzel járó élettapasztalatnak. Mivel mostanra én is pontosan úgy gondolom, mint a szerző: izgalmasnak, érdekesnek, néha mulatságosnak, és szinte mindig mély, belső átalakuláshoz, pozitív irányba történő fejlődéshez vezetőnek látom párkapcsolataim hullámzásait.
Megszerettem a többnyire viharos tengeren történő hajózást, és pillanatnyilag nem vágyom hosszantartó szélcsendre. Számomra már ez a természetes. Ettől még boldogan ringatózom a szerelem lágy hullámain, amikor ennek az ideje jön el, ám már nem tölt el rémülettel, amikor különbözőségünk homokpadján átmenetileg megfeneklünk.
Szeretettel,
Sarkadi Kriszta