Talán veled másképp történt, de én (és tudom, hogy sokan mások is) olyan környezetben nőttem fel, ahol az érzelmeket teljes mértékben el kellett fojtani; nem hogy kifejezni őket nem volt szabad, de még beszélni sem róluk. Nem hibáztatok ezért senkit, mert tisztában vagyok vele, hogy az én családom is a tőle telhető legtöbbet és legjobbat nyújtotta a felnevelésem során. Mégis, mindez azt eredményezte, hogy felnőtt életem hosszú éveit kellett arra szánnom, hogy
- feltérképezzem az érzéseimet,
- megtanuljam kifejezni őket, majd
- ne használjam őket arra, hogy másokat irányítani próbáljak.
Élénken él bennem a jelenet, amikor kislányként a megalázottságtól zokogva ezt vágták a fejemhez:
- Ne gondold, hogy meghatsz a sírásoddal! – mintha bizony szándékosan törtek volna elő belőlem a könnyek …..
Mindenesetre akkor és ott elhatároztam, hogy engem többet nem fog sírni látni senki. Annyira meg akartam felelni az elvárásoknak, hogy inkább magamba fojtottam a könnyeket, csak nehogy azt higgye valaki, hogy ezzel manipulálni akarom. Csak sokkal később ismertem fel, hogy az érzelmi zsarolás ténylegesen létezik, és könnyű beleesni abba a hibába, hogy érzelmeink kimutatásával valaki másnak a viselkedését próbáljuk befolyásolni.
Párkapcsolataim többsége megsínylette, hogy nem voltam tisztában a saját érzéseimmel – sőt, még büszke is voltam arra, hogy ugyanolyan összeszedett és határozott vagyok, mint egy férfi. Évtizedek óta tanulom,
- mit jelent nőnek,
- mit jelent sebezhetőnek,
- mint jelent odaadónak,
- mit jelent nyíltnak és őszintének lenni.
Persze, a férfiak sincsenek sokkal jobb helyzetben: más okokból ugyan, de ők is azt tanulták, hogy az érzések és az érzelmek kifejezése nem helyénvaló.
Pedig hát mi más a szerelem, mint érzelmek erőteljes áramlása? Hogyan érhetjük el, hogy megszülessen bennünk és velünk maradjon a szerelem, ha bezárulunk az érzelmek előtt? Ha kényelmetlenül érezzük magunkat, amikor a sajátunkat észleljük, és ugyancsak feszengünk, amikor valaki más érzéseinek vagyunk a tanúi?
Egy alkalommal még levegőt is elfelejtettem venni, amikor a férfi, akivel kapcsolatunk elején tartottunk, így szólt:
- Nem bírom, amikor ilyen hevesen gesztikulálsz! – Mélységesen megdöbbentett a tény, hogy a lelkesedésem, a szenvedélyességem (amit végre megtaláltam és elkezdtem kifejezni) ennyire riasztóan hat valaki másra.
Találkoztál mostanában 3-4 éves kisgyerekkel? Volt lehetőséged megfigyelni, hogyan „működik”? Az én emlékem a saját gyerekeimről ebből az időszakból az, hogy hihetetlen módon lelkesültek és energikusak: ez abban nyilvánul meg leginkább, hogy rohanva közlekednek, és kiabálva beszélnek. Bármilyen érzelem is jelenik meg bennük, azt azonnal és teljes mértékben kifejezik – a hangjukon és a mozgásukon keresztül szabadítják fel azt az energiát, amely minden egyes érzésüket kíséri.
Számukra még természetes, hogy az érzéseik föl-le hullámzanak, és az is természetes, hogy mindez jól látszik rajtuk. Az összes lehetséges módon a világ tudtára adják, hogy mi zajlik bennük.
Így aztán mi, a környezetükben lévők (szülők, nagyszülők, óvó nénik, rokonok) hamar tudomást szerzünk erről, és módunkban áll ezekre az érzelmekre reagálni. Tiszta, és őszinte egy ilyen kapcsolat – ő megmutatja, mi zajlik benne, én pedig eldönthetem, mit kezdek ezzel az információval. (Próbáld ki! Rendezd az arcodat és a kezeidet ugyanabba a pózba, mint amit a képen a kislány mimikáján és mozdulatain látsz, és figyeld meg, benned milyen érzések tükröződése lehetne mindez!)
Ám már ekkor előfordulhat, hogy ezen érző képességünket ugyanezek a – minket egyébként szerető – emberek túl intenzívnek és rossznak bélyegzik. Elkezdjük megtanulni, hogy bizonyos (pozitívnak címkézett) érzelmek kimutatásáért dicséretet kapunk, más (negatívnak címkézett) érzelmek kimutatásáért pedig szidalmat vagy büntetést.
Növekedésünk során egyszer csak elkezdtük megkülönböztetni a jó érzéseket és a rossz érzéseket aszerint, hogy milyen reakciót váltanak ki másokból. A rossz érzéseket elfojtani és uralni kellett, mivel kellemetlen helyzetbe hoztak másokat. A jó érzéseket ki lehetett fejezni, de nem túl intenzíven. A hevesség láttán ugyanis mindenki kényelmetlenül érezte magát. Így lassan leszoktunk arról, hogy érezzük, megfigyeljük, beazonosítsuk és kifejezzük az érzéseinket, mert úgy tűnt, a környezetünk ezt várja el tőlünk.
Pedig az érzelmeink kiváló iránytűként szolgálnak – egyrészt önmagunk számára abban, hogy az életünket hogyan szeretnénk élni, másrészt mások (leginkább a kedvesünk, a szerelmünk, a párunk, a társunk) számára abban, hogy kapcsolatunk a lehető legtöbb örömöt és boldogságot hozza mindkettőnk számára. Ahhoz azonban, hogy ez lehetségessé váljon, úgy tűnik, újra kell tanulnunk érzelmeink kifejezésének a módját.
Írd meg a hozzászólások között: benned hogyan alakult az érzelmekhez való viszony? Melyik „oldalhoz” tartozol? Azokhoz, akikkel az a „baj”, hogy nem fejezik ki az érzéseiket, vagy azokhoz, akikkel az a „baj”, hogy túlságosan hevesen adnak hangot érzéseiknek? És hogy látod, mindez milyen hatással van a szerelmi kapcsolataidra? Milyen felismerést fogalmaztál meg magadnak erre vonatkozóan, amit szívesen megosztasz velünk is?
Átadom a szót neked …
Szeretettel,
Sarkadi Kriszta