Láttad A szabadság útjai című filmet Kate Winslet és Leonardo DiCaprio főszereplésével? Amikor tavaly megnéztem, olyan mértékben a hatása alá kerültem, hogy nem is tudom, hogyan találtam haza a moziból. Később olvastam róla a kritikákat is, és meglepődve láttam, hogy azok között bizony van olyan is, amely meglehetősen lesújtó véleménnyel van a filmről. Persze tisztában vagyok vele, hogy az én véleményem nem feltétlenül kell egybeessen egy filmkritikuséval, ám most még valami eszembe jutott: ha valaki nem élte át azt, amiről a film szól, akkor nem is értheti meg – ezt nyilván nem lehet egy filmkritikába beleírni, így inkább azt írjuk, hogy a film rossz. Szóval ez egy erős film, erős - a párkapcsolatokra vonatkozó - mondanivalóval, és szükségeltetik némi bátorság ahhoz, hogy igazán mélyre engedjük, ami benne van. De nem csigázlak tovább, leírom gyorsan a sztorit, és azt is, miért lett ez a mai blogbejegyzésem témája.
Frank (DiCaprio) és April (Winslet) egyetemistaként szeretnek egymásba. Különleges embereknek tartják magukat, akik nem fogják feladni álmaikat. Így amikor összeházasodnak, és beköltöznek az új házukba a Revolutionary Road-on (ez a film eredeti címe is), büszkén deklarálják függetlenségüket az őket körülvevő kertvárosi tespedtségtől, és megfogadják, hogy sosem fogják őket foglyul ejteni a kor társadalmi korlátai. Mégis, minden bájuk, szépségük és pimaszságuk ellenére egy napon azon veszik észre magukat, hogy pontosan azzá váltak, amik nem akartak lenni. Egy férj, aki értelmetlen munkát végez és kezdi elveszíteni a hidegvérét; egy nem túlságosan boldog háztartásbeli, aki eleped egy kis önmegvalósításért és egy kis szenvedélyért; valamint egy szerelemmel induló, és elszürkülésbe forduló párkapcsolat. Egy amerikai család, akik elvesztették álmaikat, csakúgy, mint a többiek. April szeretne változtatni a sorsukon, ezért merész tervet kovácsol az újrakezdésre: hagyják ott Connecticut kényelmét az ismeretlen jövőért Párizsban (megismerkedésükkor beszélgettek először Párizsról). Ahogy elkezdik új életüket tervezgetni, eltölti őket a boldogság és a lelkesedés; könnyedebben, lazábban vesznek mindent, hiszen hamarosan úgyis elutaznak, és maguk mögött hagyják megszokott világukat. Ettől a férfi már nem megfelelni akar a munkahelyén, hanem felszabadultan alkotni kezd, amire felfigyelnek a főnökei is, és elő akarják léptetni, ami sokkal több jövedelemmel, és a vezetői pozíció biztonságával jár. Váratlanul felmerül a kérdés: vajon feladjuk-e a sok pénzt, a biztonságot, a társadalmi elismerést, a beilleszkedettség kényelmes tudatát a szerelmünkért, a kalandért, az álmainkért, az ismeretlenért?
A „hibát” ott követik el, hogy terveikről lelkesen mesélni kezdenek a környezetükben élőknek is. A film szerintem azért kiváló, mert olyan apró rezdüléseket is megmutat, amelyeket sokszor hétköznapi életünkben sem veszünk észre. Amikor például a szomszédban élő, négy gyereket nevelő, példamutató életet élő házaspárnak mesélnek boldogan, ők először döbbenten hallgatnak, mert el sem akarják hinni, amit hallanak. Aztán kiül az arcukra a rémület, amikor a lelkesen magyarázó párt hallgatva saját életük fásultságával és boldogtalanságával szembesülnek. Ezt azonban gyorsan elrejtik, és kedvesen bólogatnak, úgy téve, mintha mindenben egyetértenének velük. Majd, amikor a vendégek távoznak, felháborodva megbeszélik, micsoda őrült ötlet ez, és mennyire nem fog sikerülni. A gyerekeket visszaültetik a tévé elé, a férfi visszaül az újságjához, az asszony folytatja a főzést. Visszaállt az ismerős, régi rend. De a szemükben megmaradt a kérdés: nekünk miért nincs bátorságunk ehhez?
Ha nekünk nincs, nekik se legyen! – ez a reakciója mindenkinek, és ki ilyen, ki olyan manipulatív módszerekkel, de az összes ismerős elkezdi aláásni a tervet. Sajnos sikerrel, mert April és Frank elkezdenek kételkedni – önmagukban, a másikban, az összetartozásukban, az álmaikban …
Jól emlékszem a film azon pillanatára, ami a leginkább megérintett: miközben az aláfestő zenében a zongora egyetlen billentyűjét ütik le egyenletes ritmusban, April a szobában áll, kibámul az ablakon, és a szeméből, a testtartásából, az arckifejezéséből süt a mélységes kétségbeesés, tehetetlenség és kilátástalanság: Nincs tovább, vége van, minden ugyanolyan marad, amilyen volt. És ha minden ugyanolyan marad, amilyen volt, abba belepusztulok.
Épp azért érintett meg annyira ez a jelenet, mert életem egy pontján én is eljutottam ide, és felidéződtek ugyanezek az érzések, amiket én is átéltem. Az én történetem azonban happy end-del (nem végződött, hanem) folytatódott, mert sikerült egy nagyot ugranom, és átlendültem a szakadékon: utánajártam az álmaimnak, és elkezdtem megteremteni őket. És talán nekem sem sikerült volna, ha nincsenek oly sokan körülöttem, akik szeretettel támogattak, vagyis nem tanácsokkal láttak el, hanem egyszerűen csak mellettem álltak a változásban, ezzel erőt adva ahhoz, hogy végigvigyem, amit elhatároztam.
Amikor ugyanis a környezetedben élő emberek észreveszik, hogy komolyan veszed az álmaidat, és nem mondasz le róluk, ráébrednek, hogy ezt ők is megtehetnék, ám ők nem merik, és ezért inkább elfordítják a fejüket. Amikor elkezded a saját ösvényedet járni (tehát például elengeded a párkapcsolatokra vonatkozó régi mintákat, és bátran, sőt boldogan élsz egy „szabálytalan” kapcsolatban), nem csak ilyen emberekkel találkozol, hanem olyanokkal is, akik elítélik, amit teszel. Nem azért, mert rosszat művelsz, hanem azért, mert megrémíted őket. Amikor elkezded a saját életedet élni, ez felhívja a figyelmüket arra, hogy ők még mindig nem élik a sajátjukat.
Talán épp azért olvasod most ezeket a sorokat, mert mélyen belül valami arra hív (ahogy engem is hívott), hogy bízz önmagadban, és ugorj bele az ismeretlenbe, hogy a szerelem és a párkapcsolatok területén is a járatlan utat válaszd a járt út helyett. Olvastad már itt jobb oldalt fent, hogy milyen szavakkal foglaltam össze, miről szól ez a blog?
Neked szól ez az oldal, ha vannak kérdéseid, és tenni akarsz annak érdekében, hogy szerelmi kapcsolataidban (is) olyan életet élj, amilyenre szíved legmélyéről vágysz. Számtalan izgalmas, egyben elgondolkodtató nézőpontot fogok eléd tárni, hogy saját megoldásod kialakítására inspiráljalak.
Vagyis írásaimmal arra ösztönözlek, hogy bátran engedd el a régi mintákat, mindazt, amit eddig a szerelemről és a párkapcsolatokról hallottál, és engedd meg, hogy kialakuljon életedben az a forma, ami neked és (leendő) kedvesednek a legnagyobb boldogságot okozza.
Persze (ahogy bennem), valószínűleg benned is megjelenik a félelem, és a sok „mi lesz, ha …” kezdetű kérdés. És ez pontosan az, aminek történnie kell: mivel minél közelebb jutsz ahhoz, hogy a saját életedet éld, egy ideig annál nagyobb lesz benned a félelem. Hiszen nem akarod elrontani. Ám csak egyetlen módon ronthatod el: ha bele sem kezdesz. Nem kell sem meggyógyulnod, sem megvárni, amíg nem félsz, sem pedig tökéletes tervet készítened. Egyszerűen csak össze kell szedned a bátorságodat, és meg kell tenned az első lépést. Minden felmerülő kifogásod a félelemből fakad, ugyanakkor azt is mutatja, hogy olyasmi zajlik, ami számodra életbevágóan fontos. Azt akarod, hogy amibe belekezdesz, az működjön. Ilyenek juthatnak az eszedbe: Nem vagyok elég jó. Miért sikerülne bármi is?
Mégis azt mondom, amikor érzed, hogy eljött az idő, vágj bele. Félelmetes lesz? Igen. Lesznek-e útközben kétségeid? Remélem igen, hiszen ez csak azt mutatja, hogy elkezdtek történni a dolgok. Megéri vajon? Jobban megéri, mint a világon bármi más …
Ha útközben elbizonytalanodnál, engedd meg, hogy a segítségedre legyek
A MÚZSA CSÓKJA című, új online kurzusommal.
A heti rendszerességgel érkező mini levelekben szellemedet és lelkedet tápláló apróságok érkeznek egyenesen a postafiókodba.
- A megerősítések,
- az egyszerű gyakorlatok,
- az elgondolkodtató kérdések, valamint
- az örömteli tevékenységekre vonatkozó ötletek
lelkesedéssel és energiával töltenek fel, így egyre inkább jól érzed magad a bőrödben. Ez pedig az első lépés ahhoz, hogy a szerelem, a párkapcsolatok, valamint életed többi területén is egyre inkább a vágyaid szerint alakuljanak a dolgok … Kattints ide, olvass tovább, és tudd meg a részleteket!
Addig pedig írd meg a hozzászólások között: Te honnan merítesz erőt? Neked mi segített, amikor nagy változások zajlottak az életedben? Mit tettél, amikor érezted, a kedveseddel a kapcsolatotok nem arra halad, amerre eredetileg akartátok? Hogyan indultál el az álmaid irányába? Vagy még csak most készülődsz? Vagy fel sem mered ismerni, hogy lépned kellene?
Átadom a szót neked …
Szeretettel,
Sarkadi Kriszta
P.S. Ha van kedved, olvass bele, miről írtam egy évvel ezelőtt: Ha menni akar, engedd el! (Arról szól, mit tehetsz krízishelyzetben annak érdekében, hogy helyreálljon benned a béke …)