Vezetőnk átölelve tartott, amíg én a sötétbe bámulva figyeltem, amint a ködbe vesző ösvényen látszólag semmivé foszlik az előttem járó.
- Indulhatsz. Jó utat! - hallottam a fülembe suttogott szavakat, és éreztem, amint az ölelő karok leválnak rólam, és gyengéden megtolnak. Megtettem az első néhány lépést, és megdöbbenve tudatosítottam, hogy tényleg nem látok semmit. A lehető legsötétebb éjszakát választottuk arra, hogy különleges erdei sétánkat megtegyük. Nem használtunk lámpákat, és egymástól is látótávolságon kívül jártunk. Akkor még nem gondoltam, mennyire szimbolikus lesz számomra ez a félórányi, csendben megtett út, és milyen jóleső felismeréseket hoz.
Ahogy egyre beljebb jutottam az erdőbe, elmaradt mögöttem a többiek halk beszélgetése is. Olyan volt, mintha teljesen egyedül lennék, bár biztonságérzetet adott a tudat, hogy előttem és mögöttem is a társaim járnak. Lenéztem, és megpróbáltam kivenni az utat a lábam alatt. Éreztem, hogy köves, egyenetlen erdei ösvényen járok, de látni nem láttam semmit. Féltem, hogy eltévedek, féltem, hogy orra esem, és egyre jobban féltem az apró zajoktól, amelyeket minden oldalról hallottam.
Észrevettem, hogy valahányszor a fülem valami zajt észlel, az elmém azonnal elém vetít egy képet.
- Elképzeltem, hogy váratlanul megjelenik előttem valaki a sötétben és én
halálra rémülök. - Elképzeltem, hogy a hátam mögül hozzám ér valaki, és én halálra rémülök.
- Elképzeltem, hogy világító szemeket veszek észre a sötétben és halálra rémülök.
- Elképzeltem, hogy velőtrázó sikolyt hallok és halálra rémülök.
- Elképzeltem, hogy szembejön valaki, akit nem ismerek, és halálra rémülök.
És amikor már szinte teljesen a hatalmába kerített a rettegés, hirtelen ráébredtem, hogy ez mind nincs! Ezek csak gondolatok, amelyek félelmet keltenek bennem, ám valójában semmi félelmetes nem történik!
Onnantól már játék volt az egész: csak arra figyeltem, amit tényleg látok és hallok, és a talpam alatt érzek. Továbbengedtem minden hozzájuk kapcsolódó gondolatot, mert már tudtam, hogy egyáltalán nem jelentenek semmit. Elmúlt a félelem, béke és öröm költözött a helyébe, és kezdett kifejezetten jókedvűvé válni ez az éjszakai mini-zarándoklat.
Így aztán, amikor egy vastag törzsű fa előtt nagy, világos foltokat vettem észre, és az elmém azt kezdte magyarázni, hogy jobb lesz megijedni, mert ott áll valaki, akkor csak kinevettem, és mentem tovább. Odaérve aztán láttam, hogy az előttem lépkedő társam valóban ott áll, átölelve a fát. Semmi ijesztőt nem találtam benne, sőt, amikor észrevett, odalépett hozzám, és megkérdezte, engem is átölelhet-e. Egymás ölelésében megpihentünk egy pillanatra, aztán ő visszatért a fához, én pedig továbbindultam.
Addigra már kialakult a jól bevált módszerem arra, hogy miként tudok sötétben is biztonságosan végigmenni az utamon. Ha előre néztem, az ösvényt fürkészve, nem láttam semmit. Így ösztönösen felfelé kezdtem nézni, mert ott, ahol a fák koronája szétvált, kirajzolódott az ösvény. Mivel magán az úton nem nőttek fák, csak ezt az égi útmutatást kellett követnem.
Megdöbbenve vettem észre, hogy teljesen hátrahajtott fejjel lépkedek, csak fölfelé nézek, és egyáltalán nem figyelem az utat a lábam előtt. Sőt, amikor lenéztem, akkor elbizonytalanodtam, botladozni kezdtem, és a talaj egyenetlenségei miatt újra és újra kibillentem az egyensúlyomból. Ám amikor felemeltem a fejem, és fölnéztem, akkor a lépteim könnyeddé, és biztossá váltak.
