Ez a megindító karácsonyi történet eredetileg 1982. december 14-én jelent meg az amerikai Woman’s Day magazin lapjain. A benne elmeséltek arra inspiráltak néhány lelkes fiatalt, hogy létrehozzák a The White Envelope Project (Fehér Boríték Projekt) elnevezésű, nonprofit szervezetet. Céljuk az, hogy tevékenységük révén kialakuljon az adakozók, a civil vezetők, és a valódi emberbarátok új generációja. Emlékeztessen ez a történet mindannyiunkat a karácsony valódi jelentésére, és arra, hogy nem csak ilyenkor, hanem egész évben lehetőségünk nyílik adni. (Nancy W. Gavin írása hozzám a wanttoknow.info oldalon keresztül jutott el.)
„Csak egy apró, fehér borítékról van szó, amely kedvesen megbújik sötétzöld karácsonyfánk ágai között. Nincs rajta se név, se más, azonosításra szolgáló felirat. Tíz éve minden karácsonykor kikandikál a fenyőágak közül.
Az egész azzal kezdődött, hogy a férjem, Mike, utálta a karácsonyt. Persze, nem az eredeti értelmezését, hanem a vele járó vásárlási lázat: a túlköltekezést, meg az őrült rohanást az utolsó pillanatban, hogy még megvegyük a nyakkendőt Harry bácsinak, és a púdert a nagymamának … a kétségbeesés ajándékait, mivel semmi más nem jutott az eszünkbe.
Mivel tudtam, hogy Mike így érez, egy alkalommal elhatároztam, hogy figyelmen kívül hagyom a megszokott ingeket, pulóvereket és nyakkendőket. Szerettem volna valami mással, valami különlegessel meglepni Mike-ot. Az ötlet meglehetősen szokatlan módon érkezett …
A fiunk, Kevin – aki abban az évben lett 12 éves – az iskolai birkózócsapat tagja volt. Nem sokkal karácsony előtt versenyt rendeztek, ahol a város egyik szeretetszolgálata által szponzorált csapat volt az ellenfelük. Ezek a fiúk annyira rongyosra nyűtt sportcipőben érkeztek, hogy úgy tűnt, semmi más nem tartja őket a lábukon, mint a szorosra húzott cipőfűző. Mindez éles ellentétben állt a mi fiaink pazar, kék-arany mezével és vadonatúj birkózócipőivel.
Ahogy a meccsek elkezdődtek, rémülten vettem észre, hogy a vendég fiúk fülvédő nélkül küzdenek. Ez nyilván olyan luxus volt számukra, amit ez a szedett-vedett csapat nem engedhetett meg magának.
Nos, végül fölényesen győztünk. Megvertük őket minden súlycsoportban. Mike mellettem ült, és szomorúan csóválta a fejét.
- Bárcsak legalább az egyikük nyert volna valamit – sóhajtotta. – Nagyon tehetségesek, de egy ilyen vereség akár egy életre elveheti a kedvüket a birkózástól.
Mike imádta a gyerekeket – mindegyiküket. Rendkívüli örömet okozott számára, hogy az iskolai futball és kosárlabda csapatok edzője lehetett. Ekkor született meg bennem a rendhagyó karácsonyi ajándék ötlete.
Aznap délután elmentem a helyi sportfelszerelés üzletbe, és megvásároltam egy csapatnyi birkózócipőt és fülvédőt, majd név nélkül elszállíttattam a szeretetszolgálatnak. Karácsony este egy kis, fehér borítékba zárt, Mike-nak címzett levelet illesztettem a fenyőágak közé, amiben elmeséltem, mit csináltam, és hozzátettem, hogy ez az én ajándékom az ő számára.
Abban az évben a Mike arcára kiülő széles mosoly volt a legragyogóbb pillanat az ünnepek alatt. A rákövetkező években pedig ez a mosoly újra és újra felragyogott. Hagyománnyá tettem, amibe akkor belefogtam: az egyik évben egy csapat értelmi fogyatékos gyereket fizettem be egy jégkorong meccsre; máskor egy nagyobb összeget utaltam át egy testvérpárnak, akiknek az otthona porig égett egy héttel karácsony előtt ... és így tovább.
A fehér boríték vált karácsonyestéink fénypontjává. Mindig ezt nyitottuk ki utoljára, és a gyerekeink – vadonatúj játékaikról megfeledkezve – tágra nyílt szemekkel, izgatottan várták, hogy apjuk levegye a borítékot a fáról, és felolvassa a tartalmát. Ahogy növekedtek, a játékok fokozatosan átadták a helyüket más, praktikusabb ajándékoknak, de a boríték sohasem vesztett a varázsából.
Ám a történetnek itt még nincs vége. A helyzet az, hogy Mike-ot elvesztettük tavaly: a rettegett rák támadta meg és pusztította el a szervezetét. Karácsony közeledtével még mindig mélyen gyászoltam, így a fát is alig tudtam feldíszíteni. De azért a fehér borítékot odatettem, ahogy máskor is szoktam. És estére azt láttam, hogy varázslat történt: a boríték megsokszorozódott, és már nem egy volt belőle, hanem négy. Egymástól teljesen függetlenül mindhárom gyerekünk úgy döntött, hogy életében először ő is egy fehér borítékkal (és a benne rejlő tartalommal) emlékezik az apjára. A hagyomány tehát az útjára indult, és talán egy napon az unokáink lesznek azok, akik felnyitják azt a bizonyos fehér borítékot.”
Ahogy meghatódva végigolvastam a történetet, rádöbbentem, hogy nem csak az adás, az adakozás öröméről szól, hanem a valódi figyelemről is. Arról, hogy ha valakit tényleg szeretek, akkor valóban figyelek rá, így könnyű megajándékoznom is, hiszen pontosan tudom, mi okoz neki örömet.
Amikor teljes lényeddel, minden egyébtől függetlenül figyelsz, akkor valami más is történik. Amikor valakit a teljes figyelmeddel ajándékozol meg, akkor ő elbűvölővé és átszellemültté válik, függetlenül attól, mennyire „világi” témáról beszél. Amikor mindent abbahagysz, és a teljes figyelmedet ajándékozod valakinek, e néhány perces figyelem hegyeket képes megmozgatni. Hiszen ez az, amire mindenki vágyik: mérhetetlen módon táplál minket, ha teljes befogadásban részesülünk, még akkor is, ha ez mindössze néhány percig tart.
Arra kérlek tehát, hogy a növekvő feszültség és a gyorsuló rohanás közepette állj meg egy pillanatra, és fejezd ki a szeretetedet. Önmagad felé is, és azok felé is, akik ott vannak melletted. Ezekben a napokban is mondd el, mennyire szereted magad, és mennyire szereted őket.
Ne engedd, hogy a feladatok sokasága, és az elvárások hada kisodorjon a szeretet állapotából. Az előkészületek és az ajándékok helyett legyél inkább te magad az, aki számít, és legyen inkább a kapcsolatotok, a szerelmetek a fontos. Ha szükséges, mondj le arról, hogy minden tökéletes legyen. Legyen inkább tökéletlen, mulatságos, nevetéssel és szeretettel teli.
Maga az együttlét öröme, a közös élmény, vagy az ismeretlen kaland az, ahol újra és újra rácsodálkozhatunk magunkra és egymásra – ezért inkább arra törekedj, hogy ebből legyen jó sok; a halmozódó tárgyakból pedig inkább kevesebb.
Aztán pedig írd meg a hozzászólások között: Milyen különleges ajándékkal készülsz valakinek, akit szeretsz? Te kaptál már olyasmit, amire nem számítottál, és a másik valódi figyelméről árulkodott? Mit tervezel; hogyan teszed a karácsony napjait a szeretetteli élmények kincseskamrájává?
Átadom a szót neked …
Szeretettel,
Sarkadi Kriszta
P.S. Ha van kedved, olvass bele, miről írtam egy évvel ezelőtt: A szeretet szavai és egy ünnepi fohász. Kahlil Gibran (XIX. századi költő, filozófus, képzőművész) szeretetről írt szavait osztom meg veled A próféta című könyvéből; valamint egy fohászt, amely segítségedre lehet abban, hogy az ünnep és a szeretet rezgésére hangolódj.