Már az írásom címét is Chuck Spezzano-tól kölcsönöztem, akinek az írásait évek óta olvasom, és rendkívül sokat tanulok tőle arról, hogyan alakíthatok ki és tarthatok fenn örömteli, boldog kapcsolatokat. Olyan, mintha a könyvein keresztül személyes párkapcsolati tanácsadásban részesülnék, én pedig nagy örömmel ki is próbálok mindent, amit javasol. Az egyik legelső, és legfontosabb tőle származó felismerésem éppen ez volt, amit címnek is választottam:
A társam nem azért van, hogy kielégítse a vágyaimat.
Te jó ég! Hanem miért? Mi másért kerülnénk össze, mint azért, hogy aztán boldogan éljünk, míg meg nem halunk, lesve és teljesítve közben egymás kívánságait? Ha fáj, az nem szerelem című könyvében Spezzano így válaszolja meg a kérdést:
„Egy kapcsolat eleje gyakran valami csodálatos ragyogás. Azt hisszük, hogy ez a kapcsolat a mennybe repít, hogy megtaláltuk azt az embert, akitől mindent megkapunk, amire szükségünk van. Ha mégsem így történik, akkor rögtön pokollá válik a kapcsolat.
Az egyik legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, azt hinni, hogy a társunk dolga úgy gondoskodni rólunk, mintha az édesapánk vagy az édesanyánk lenne. Ha azt várjuk el tőle, hogy megadja nekünk, amire szükségünk van, azzal lényegében lefelé húzzuk a kapcsolatot, mert akár megadja azt, ami nekünk kell, akár nem, minden rossz érzésünkért őt fogjuk hibáztatni. Ha valamilyen szükségletünk nincs kielégítve, el fogjuk várni tőle, hogy áldozatot hozzon értünk, azért, hogy gondoskodjon rólunk. Ily módon bármit tesz is a társunk, úgysem leszünk elégedettek. Egy kapcsolatnak nem ez a célja.
Egy kapcsolat célja a boldogság, ami nem attól függ, hogy a társunk teljesíti-e a mi vágyainkat. A boldogság forrása az, ha mi magunk képesek vagyunk kapcsolatot teremteni, adni és kapni, és áthidalni a különbségeket, hogy a bizalom magasabb szintjén ötvözzük a kapcsolatunkat. Vegyük észre, a társunk azért van, hogy
- közösen teremtsünk,
- kapcsolódjunk egymáshoz,
- beszéljünk egymással,
- együtt haladjunk előre, kéz a kézben, és
- együtt gyógyítsuk a sebeinket, amíg teljesen boldogok nem leszünk.”
Amióta elfogadtam ennek a gondolatnak az igazságát, rendkívül erőteljesen szembesülök még a legapróbb elvárásommal is. Az elfogadásunkat akadályozó elvárásainknak ugyanis két szintje létezik:
- vannak azok az elvárásaink, amikkel tisztában vagyunk, és
- vannak azok, amelyekről nem is tudunk – a tudatalattink tárolja, és sugározza őket a környezetünkre.
Ráadásul, ismert elvárásainkat sem mondjuk mindig ki, hanem arra vágyunk, hogy a kedvesünk kitalálja a gondolatainkat, és ki nem mondott igényeinket is elégítse ki.
Az egyik ilyen elvárásunk gyakran az, hogy a párunk változzon meg, és alakuljon olyanná, ahogy nekünk a legjobban tetszik. Ide tartozik minden olyasmi, amivel kapcsolatban azt szeretnénk, hogy valamit csináljon másképp.
Persze most felmerül benned a kérdés: de hát miért ne lehetne megkérni a páromat arra, hogy tegyen meg bizonyos dolgokat? Természetesen meg lehet, sőt, fontos is, hogy minden ilyesmit megbeszéljünk, ahelyett, hogy arra várnánk, mikor jön már rá magától. Ám a kérés és az elvárás között létezik egy határozott különbség, mégpedig az, hogy a kérésre lehet nemet mondani, az elvárásra pedig nem.
Honnan tudod tehát, hogy amit kimondtál, abban egy kérést fogalmaztál meg vagy pedig egy elvárást?
A saját reakciódból: ha a kedvesed nemet mond arra, amit kértél, te pedig nyugodtan azt mondod: rendben, akkor az egy valódi kérés volt. Ám, ha csalódást érzel, amikor ő nemet mond, akkor - bár a szavak szintjén talán kérés formájában, de mégiscsak - egy elvárást fogalmaztál meg. A csalódásodat pedig ő is megérzi (sőt, leggyakrabban hangot is adunk neki), így arra a következtetésre jut, hogy ha nem teszi, amit mondasz, akkor nem felel meg neked, és nem fogod szeretni őt. Hiszen azért ösztönzöd a változásra, mert így, ahogy van – amikor nem tesz mást, csak önmagát adja – nem elég jó neked. És ebben a pillanatban távolodni kezd tőled.
Ráadásul még egy csapdát rejt ez a helyzet: ha a szerelmed úgy dönt, hogy a kedvedre tesz, és azzá változik, akivé tenni szeretnéd, előbb-utóbb épp te leszel az, aki ráunsz, hiszen ezáltal épp azokat a tulajdonságait veszíti el, amelyek miatt beleszerettél.
Mi hát a teendő?
Én két utat látok (bár valószínűleg több is létezik):
- Az egyik az, ha addig keresgélsz és vársz, amíg meg nem érkezik az a társ, aki pontosan olyan, amilyennek elképzelted. Ehhez nagyon alaposan végig kell gondolnod, hogy milyennek kell lennie, és nem hagyhatsz ki egyetlen részletet sem.
- A másik út az, ha az érzéseidre hallgatva engeded, hogy megérintse a szívedet valaki, majd pedig arra törekszel, hogy az elvárásaidat elengedve, teljes elfogadással fordulj felé.
Egyik út sem jobb vagy rosszabb a másiknál. Egyszerűen csak arról van szó, hogy melyiket választod. Én a másodikat – az elfogadás ösvényét – választottam, ezért erről már sokat olvashattál más írásaimban is. A programjaimmal is abban tudlak a leginkább támogatni, hogy az elfogadás felé haladj.
Írd meg a hozzászólásodban, te mit gondolsz az elfogadásról! Neked mennyire sikerül? Átélted már azt, amikor téged fogadnak el teljes mértékben? Egyáltalán lehetséges a teljes, feltétel nélküli elfogadás? Nem veszélyes ez? Nem válunk így túl naivvá vagy sebezhetővé, vagy kihasználhatóvá? Neked mi a tapasztalatod?
Átadom a szót neked …
Szeretettel,
Sarkadi Kriszta