Mielőtt tovább olvasnál, állj meg egy pillanatra, és ténylegesen válaszold meg a címadó kérdést: Mit tennél, ha újraírhatnád a múltad? Melyik pillanathoz mennél vissza? Mit csinálnál másképp? Milyen új döntést hoznál - birtokában mindannak a bölcsességnek, amivel most rendelkezel? És ettől milyen változást remélnél a továbbiakra nézve?
Én egy általános iskolai élményemhez mennék vissza, amikor egy incidens kapcsán elhittem, hogy csúnya vagyok. Ez okozta ugyanis azt, hogy az egész fiatalkoromat azzal töltöttem, hogy kerültem a nekem tetsző fiúkat és férfiakat – ugyanis biztos voltam benne, hogy ők engem észre sem vesznek. Azóta már tudom, hogy amit magamról gondolok, az kisugárzik, így nyilvánvalóan ténylegesen elriasztottam sokakat.
Ám kiderült valami más is: főiskolásként nagyon tetszett nekem egy fiú, aki két évvel fölöttem járt, de vonzalmamnak soha nem adtam jelét, annyira biztos voltam benne, hogy úgyis viszonzatlan. Tizenvalahány évvel később – már mindketten házasságban, gyerekekkel – összefutottunk valahol, és mivel épp volt rá időnk, beültünk egy kávézóba, és felelevenítettük diákéveinket. Legnagyobb megdöbbenésemre egyszer csak ezt mondta:- Sosem mertem elmondani neked, mert biztos voltam benne, hogy elutasítasz, de évekig, fülig szerelmes voltam beléd …Elábrándoztam: mi lett volna, ha…?
Szóval visszamennék ahhoz a gyerekkori élményhez, és más döntést hoznék. Úgy döntenék, hogy eddig is szép voltam, eztán is az leszek, mivel az én szépségem nem attól függ, hogy mások (osztálytársak, tanárok, szülők, kollégák, a tévé, a rádió, a plakátok, a magazinok, stb.) mit mondanak róla, hanem attól, hogy én mit gondolok. Ettől az változna meg, hogy fiatalkoromra többé nem úgy tekintenék vissza, mint rettegő bolyongásra a szerelem és a párkapcsolatok útvesztőjében, hanem úgy, mint egy játékos, örömteli kalandra, amelyben a férfiakkal való kapcsolatokban az élet különböző, izgalmas oldalait tapasztalhattam meg. Ki sem alakulna az a sebzettség, amelynek gyógyításával oly sok időt töltöttem. (Persze nyilván lenne másik, de ebbe az irányba most nem megyek el …, meg arról sem gondolkodom, hogy létezne-e éppen ez a blog, éppen ezzel a témával, vagy sem …)
Mindez onnan jutott eszembe, hogy a múlt héten elolvastam egy könyvet, amit szeretnék a figyelmedbe ajánlani:
Jude Deveraux: Madame Zoya látogatói
Ennek a regénynek az alcíme a kérdés, amit a címben én is feltettem. A történet arról szól, hogy három nő – akik korábban futólag ismerték egymást – a 40 éves születésnapjukon újra találkoznak. Elmesélik egymásnak a történetüket, és kiderül, hogy valójában egyikük sem boldog – látszólag a körülmények összjátéka juttatta őket ebbe az állapotba. Összetalálkoznak Madame Zoyával, aki felajánlja nekik az időutazást életük egy korábbi pillanatába, ha tudják, hová akarnak menni, és mit akarnak megváltoztatni.
A könyv se nem egyszerű romantikus regény, se nem sci-fi vagy fantasy. Nagyon is komoly kérdéseket feszeget azzal kapcsolatban, hogyan határozzák meg az életünket a saját – tudatos vagy tudattalan – döntéseink. A három nő ugyanis mind olyan helyzetekbe tér vissza, amelyekben lemondtak saját magukról, lemondtak saját álmaikról és vágyaikról, mert úgy vélték, ez a „helyes” cselekedet.
Akkor érdemes elolvasnod, ha - a kellemes szórakozás mellett – jólesne egy kis bátorítás arra vonatkozóan, hogy mindig van remény a dolgok megváltoztatására, mert a döntés mindig a te kezedben van. Amikor kiolvastam a könyvet, láttam magam, hogy mosolyogva csukom be, és teszem le magam mellé, és máris azon kezdtem gondolkodni, vajon én mikor hagytam cserben saját magamat. Rájöttem, hogy nem kell visszamennem a múltba ahhoz, hogy most új döntést hozzak ezekre a helyzetekre vonatkozóan. Ismét felismertem, hogy semmi sem fontosabb annál, mint hogy megismerjük, elfogadjuk és megszeressük saját magunkat. Muszáj lehámoznunk magunkról azt az elvárás tömeget, ami a nap minden ébren töltött órájában kívülről folyamatosan bombáz minket.
A történet még napokig foglalkoztatott. Elkezdtem ezeket az új döntéseket meghozni, és azt éreztem, hogy egyre jobb a kedvem, egyre több az erőm, egyre nagyobb a szabadságom, egyre több az új ötletem arra vonatkozóan, hogy mit is szeretnék valójában. Megnőtt bennem a bizalom és a remény: még tisztábban éreztem, hogy rajtam múlik minden, ami az életemben történik.
Játssz el a gondolattal, és írd meg a hozzászólásodban: te melyik időpillanathoz mennél vissza? Miben hoznál más döntést? Hogyan segítenél akkori önmagadnak mostani bölcsességed birtokában? Ez hogyan változtatná meg mindazt, ami azóta történt?
Átadom a szót neked…
Szeretettel,
Sarkadi Kriszta