„Most először a történelem során a párok magukra vannak utalva: maguknak kell kitalálniuk, miért és milyen módon akarnak együtt élni, miként alakítsanak ki egészséges, jól működő kapcsolatot.
Fontos felismernünk, mennyire új ez a helyzet. Mindannyian járatlan utakat taposunk egy javarészt felderítetlen vidéken. Ez egyben komoly kihívást is jelent, hiszen nem kevesebbet kíván tőlünk, mint hogy útra keljünk felkutatni valódi önmagunkat. Egy szerelmi kapcsolat talán a legjobb lehetőség az efféle kalandos utazásra.
Amikor a szerelmet hívjuk segítségül, hogy az élet őserőit felébressze bennünk, az ezzel járó próbatételt nagy kalandként élhetjük meg. Ily módon az intimitás ösvénnyé válik, melyen haladva számos felfedezésben és felismerésben lehet részünk. Párkapcsolataink most először tudatossá válnak.” (John Welwood)
A fenti sorok néhány nappal ezelőtt jutottak eszembe, amikor a telefonom memóriájában ráakadtam egy réges-régi üzenetre. Hadd meséljem el, hogy történt.
Amikor 2010 elején elkezdtük megtervezni a honlapunk arculatát és tartalmát, a weblapkészítők megkértek arra, hogy fogalmazzuk meg azt is: mi az, amiben különbözni fogunk azoktól, akik hasonló témával foglalkoznak. Amellett, hogy leírtam a saját gondolataimat, megkérdeztem néhány barátomat és ügyfelemet is, akik jól ismernek, hogy szerintük mi a válasz erre a kérdésre.
Az egyiküktől az alábbi üzenetet kaptam sms-ben:
Bocs a lassú válaszért, külföldön vagyok tréningen. Nem tudom, miben különbözik, mert nem ismerek mást, aki hasonlót csinál, mint te.
Autentikusnak, hitelesnek tartalak. Csodálom az elkötelezettségedet és a kitartásodat szerelem ügyben. Azt gondolom, hálátlan téma.
Természetesen jólestek az elismerő szavak, de el is gondolkodtam a megfogalmazáson: tényleg, vajon mi okozza az elkötelezettségemet és a kitartásomat? És vajon mitől tűnhet úgy, hogy ez egy hálátlan téma?
A válasz hamar megérkezett, és rögtön eszembe jutott az is, hogy mindezt korábban már gyönyörűen megfogalmazta valaki, aki klinikai pszichológusként, pszichoterapeutaként, valamint a keleti-nyugati pszichológia úttörőjeként évtizedek óta kutatja ezt a témát. John Welwood: A szív ösvényén című könyvéből idézek:
"Intim kapcsolatainkban manapság minden korábbinál fontosabb, hogy képesek legyünk őszinte és tudatos odafigyeléssel fordulni önmagunk és a párunk felé. Egy tartós, életteli, bensőséges viszony valamennyiünket kihívás elé állít: készek vagyunk-e
Ha valaki a korábbi időkben meg akarta ismerni az élet mélyebb rejtelmeit, gyakran egy kolostor vagy remetelak elzártságát választotta. Manapság ezzel szemben sokunk számára az intim kapcsolatok szférája jelenti azt a vadont, ahol szembetalálkozhatunk önnön istenségeinkkel és démonainkkal.
Párkapcsolatainkra nem számíthatunk többé a kényelem és biztonság kiapadhatatlan forrásaként; ez pedig mindannyiunkat fontos döntés elé állít. Megpróbálhatunk továbbra is romantikus ábrándokra építve, régmúlt korok „kőbe vésett” receptjei szerint boldogulni – melyek azonban mostanra igencsak elavultak, és nem sok használható útmutatással szolgálnak.
Vagy pedig megtanulhatjuk felismerni és megragadni a lehetőséget, hogy párkapcsolatunk rögös talajából kiműveljük legnemesebb emberi tulajdonságainkat:
Ha az utóbbi megközelítést választjuk, akkor párkapcsolatunk ösvénnyé válik, melyen járva elmélyíthetjük az önmagunkhoz, illetve szeretteinkhez fűződő viszonyunkat, és tágabb képet alkothatunk magunkról.
Régebbi korokban a férfi-nő kapcsolat formáját és szerepét a család és a társadalom írta elő. A szülők választottak házastársat gyermekük számára, és ez a választás sokkal inkább családi érdekeken, mint a gyermek személyes vágyain alapult. Mivel a házasság elsődlegesen a család és a társadalom céljait volt hivatott szolgálni, a férj és feleség közötti személyes kapcsolat minősége háttérbe szorult. Még ha egy házaspár boldogtalanul élt is együtt, a közösség nyomása egyben tartotta őket.
Ez az állapot mindössze az elmúlt néhány emberöltő alatt változott meg. Manapság, mikor a párok egyre kevésbé kötődnek a családhoz, a közösséghez és a közös erkölcsi értékekhez, nem sok meggyőző külső érv szól amellett, hogy egy férfi és egy nő egymás mellett élje le az életét. Ami mégis összetarthatja őket, az az egymáshoz való viszonyuk lényegi, belső minősége.
Most először a történelem során a párok magukra vannak utalva: maguknak kell kitalálniuk,
Fontos felismernünk, mennyire új ez a helyzet. Mindannyian járatlan utakat taposunk egy javarészt felderítetlen vidéken.
Ne csüggedjünk hát, hanem tartsuk szem előtt, hogy olyan rendkívüli dolgot kísérlünk meg véghezvinni, amellyel korábbi társadalmak elvétve, ha – és végképp nem sok sikerrel – próbálkoztak: szerelmet, szenvedélyt, és házastársi viszonyt egyetlen tartós, egyenrangú felek közötti párkapcsolatban ötvözni.
Férfiak és nők ez idáig ritkán voltak képesek szerepeket, sztereotípiákat, múltból öröklött útmutatásokat félretéve, teljes emberként egymás szemébe nézni; ezért a legtöbb házaspár anélkül élt együtt, hogy igazán személyes, közeli viszonyba kerültek volna. Manapság viszont sokan egy teljesebb – szellemi, érzelmi, szexuális, sőt spirituális – összetartozás élményét keresik a társukkal. Ez az intimitás merőben új szintjét jelenti, melyet oly módon hívhatunk életre, hogy szerelmi kapcsolatunkból ösztönzést merítve felkutatjuk és művelés alá vonjuk énünk elhanyagolt területeit.
Egyéni és társadalmi szinten is alapvető fontosságú, hogy kapcsolatainkban megteremtsük ezt a mélyebb bensőségességet: ezáltal jelentős lépést tehetünk a férfiakat és nőket elválasztó ősrégi ellentét felszámolása, emberi természetünk két felének egyesítése felé.
A férfi- és női létmódok több évszázados kiegyensúlyozatlansága mély sebet ejtett az emberi pszichén. E sérülés következményei valamilyen mértékben mindannyiunk külső és belső életére kihatnak. Bensőnkben
- a szív és az elme,
- az érzelmek és a gondolatok,
- a sebezhetőség és az erő közötti
megosztottságként tapasztaljuk meg ezt az ellentétet; kívül pedig a nemek közötti ellenségeskedésben, valamint a bolygónk egészét veszélyeztető könyörtelen természetrombolásban mutatkozik meg a hatása. Az emberi faj: egyének, párok, társadalmak mindaddig nem élhetnek békében önmagukkal és egymással, míg a férfi és női oldal közötti ősi ellentétet a józan tudatosság erejével alkotó szövetséggé nem leszünk képesek alakítani.
A társadalmi kötelességen alapuló hagyományos házasság, valamint az örök szerelem és boldogság ígéretéből táplálkozó romantikus párkapcsolat bizonyos tekintetben egyaránt zsákutcának bizonyult. A kötelességtudaton és a vak reményen túl miféle új értékekre alapulhat egy mélyebb, tartósabb és kielégítőbb szerelmi kapcsolat férfi és nő között?
A nemek közötti újfajta elköteleződés szellemét hívhatjuk életre, ha felismerjük és szívünkbe fogadjuk az intim kapcsolatainkban rejlő hatalmas lehetőséget – a lehetőséget arra, hogy legbensőbb természetünket megismerjük.
Ez egyben komoly kihívást is jelent, hiszen nem kevesebbet kíván tőlünk, mint hogy útra keljünk felkutatni valódi önmagunkat. Egy szerelmi kapcsolat talán a legjobb lehetőség az efféle kalandos utazásra. Amikor a szerelmet hívjuk segítségül, hogy az élet őserőit felébressze bennünk, az ezzel járó próbatételt nagy kalandként élhetjük meg. Ily módon az intimitás ösvénnyé válik, melyen haladva számos felfedezésben és felismerésben lehet részünk. Párkapcsolataink most először tudatossá válnak.
Ha elég sokan felvesszük a kesztyűt, és – kihasználva a férfi-nő kapcsolat kihívásaiban rejlő lehetőségeket – képesek vagyunk
közösen felkutathatjuk a jelenkorból kiveszett bölcsességet. Lehetőségünk nyílik megalkotni a szeretet és a közösség új felfogását, melynek segítségével teljesebb emberré válhatunk és idővel új világot teremthetünk."
Nos, én felvettem a kesztyűt. Én azt választottam, hogy minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy szerelmi kapcsolataimat teljessé tegyem, és a szellemi, érzelmi, szexuális és spirituális összetartozás élményét is megélhessem a társammal.
És mivel tanító vagyok, szívesen mutatom az utat azoknak, akik szintén vállalkoznak a nagy kalandra, melynek révén nem csak mi magunk élünk teljesebb, örömtelibb életet, hanem a világ pozitív átalakulásához is hozzájárulunk.
Többféle útjelzőt is elhelyezek az ösvényen, hogy mindenki maga dönthesse el, merre kíván haladni. (A részletekről az Ariadné fonalából értesülhetsz.)
Neked mi a véleményed a fentiekről? Szerinted mit tehetünk annak érdekében, hogy szerelmi kapcsolatainkon keresztül egy jobb világot teremtsünk? Hol kellene kezdenünk? Te is érzed a késztetést arra, hogy végre tegyél valamit önmagadért, a beteljesült szerelemért, a harmonikus kapcsolatokért, és – végső soron – az egész világért?
Átadom a szót neked…
Szeretettel,
Sarkadi Kriszta